Gargantua és Pantagrüel

Kapom itt a kritikákat, hogy írnom kéne már, jól van na, írok én, csak annyi dolog után kell futkosni, hogy azt sem tudom merre áll a fejem. Illetve annyi esemény van, hogy ez vélhetően egy igen hosszú cikk lesz.

Ugye volt a 115-ös szoba, amibe mindig beleképzeltem azt a 4-5 embert, aki itt mászkál a folyosónkon de nem tudtam máshova helyezni mentális térképemen. Aztán a hét elején beköltözött oda a Joaquín nevű spanyol srác, úgyhogy egy boldog pillanat erejéig azt hittem, hogy tökéletesen tudom, hogy a mi folyosónkon ki lakik, hol lakik, honnan jön, mit csinál.
Ezen boldog pillanatban rajzoltam is egy térképet a folyosóról és lakóiról, íme:

A probléma ott kezdődik, hogy egy nappal később összefutottam Arthurral egy földszinti szoba ajtajában, a mi szintünkön pedig már egy hete nem láttam. Most akkor mégis lent lakik? És az a nő akivel biciklizni szokott, és a földszinten lakik, és gyűrű van a kezükön, az azonos a feleségével? És ha igen, akkor mért lakott/lakik a haverjánál és mért nem az asszonynál? Váááááá
Szóval lehet hogy lesz még itt másmilyen térkép is :S
Próbálna néha egy kis nyugit az ember, legalább békés körülményeket a kinttartózkodáshoz, de nem könnyű. Az otthoni órafelvétel félsikeressége miatt is van még intéznivaló, de az ösztöndíj-pénz utalása sincs rendben. Most már itt vagyok egy hónapja, de az ösztöndíjat még elutalni sem sikerült, pedig sokszori ellenőrzés után is ugyanarról a számlaszámról és adatokról tud az egyetem, és szerető édesapám, akinek a pénze rendben megjött. A figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy az összes adminisztrációs galiba az otthoni egyetemhez kötődik, valahogy az összes más intézménnyel el lehetett intézni amit akarok.

Pepergasthuis részlet

A hercegek kertjében

És akkor ott tartunk, hogy kedd reggel megérkezett ide Gargantua és Gargantuáné. Először lapakolták az életmentő szállítmányokat. Felsorolni is sok lesz. Előszöris a reptéren hagyott, és Kingóca által összeszedett könyvek. A keresztszüleim által küldött must. Rigó rakija és törökszőttese. Vágódeszka, fakanál, hajszárító. Háromféle csípős kolbász, összesen bő két kiló. Egy kis csokika. Két üveg pálinka. Két csomag túrórudi. Egy teljes Éva-torta, tejszínhabbal. Egy nagy adag sült hús, bő zsírban. Egy tálca kőbányai sör. Utóbbi kettő talán túl is lett méretezve, kőbányaiból két-három dobozt kértem, csak hogy meg tudjam mutatni, hogy mi az. Ha jól emlékszem, kétszer kellett fordulni, mire mindezt hárman felhoztuk az autóból.
Nem időztünk itt sokat, hanem rögvest megkezdtük városnéző túránkat. Amiből nem fogok mindent leírni, mert a későbbi látógatók is nagyrészt ugyanazt látják majd. Mindenesetre azt hiszem a város hangulatával és a Pepergasthuissal már az első félórában sikerült levenni a látogatókat a lábukról. Voltunk fent a nagytemplom tornyában, megtaláltuk az egyel feljebbi szintre vezető lépcsőt, amit a múltkor egyedül nem találtam, és 70 méter magasból is megtekintettük a várost, középről, ahonnan minden látszik.

Heló

Egy halvány sejtés alapján megkerestük a Herceg-kertet, amiről igazából nekem is csak annyi tudomásom volt, hogy létezik, és hogy kábé merre. De most már ezt is tudom, és megérte, mert igen szép, gondozott, fantáziás, a hercegifjak fogócskához vagy CS-zéshez is kiválóan használhatták, a hercegkisasszonyok meg szagolgathatták a  rózsákat még szeptember végén is.
Kívülről megnéztük az egyetem épületeit és a templomokat is, előbbi nem érdekes belülről utóbbiak zárva vannak, úgyhogy felettébb sok időt töltöttünk utcahangulat-beszippantással és shoppingolással. Kedd piacnap, a néderlandikumokat is megnézettem a látogatókkal, néha még vettek is valamit, illetve egy kis holland édességre meghívtam őket, ahol aztán a boltos visszahívott.
Délután órám volt, ami után a múzeumokat néztük meg, idő hiányában kívülről, de a modern art és a zöld ezer színárnyalata így is lenyűgöző volt.

Itt épp nem szeretem a beállított képeket

Nem a legjobb fotó, de egy modernség a zöld árnyalatairól

Így mosolygok ki az ablakomon

Vitába keveredtünk, hogy étteremben vacsorázzunk-e, vagy én főzök otthon, végül abban egyeztünk meg, hogy mindkettő. Úgyhogy az első vacsoránk a palacsintahajón volt, a hazai szokástól eltérően itt a palacsinta tésztájába sütik bele a tölteléket, és szerencsésen mindhárman valami jó zsíros feltétet kértünk, aminek következtében már felállni is nehezen bírtunk.
A busz aztán megállás nélkül elment előttünk, valószínűleg integetni kellett volna neki, és akkor már gyorsabbnak tűnt hazamenni gyalog, meg is tettük, ki jobban bírta, ki nehezebben, de legalább lemozogtunk valamit a vacsorából. Itt egy rövid filmnézés, majd legalább egy desszert-sör kombóra rá tudtam venni az idősebb generációt. A megelőző napokban sokat meséltem arról Simonnak és Milannak, hogy magyar ember az édesapja egészségére koccint, úgyhogy a fiúk most is "edeszapamra" kiáltozással köszöntötték Gargantuát.
Amúgy kedden, szerdán és csütörtökön is bentvoltam az óráimon, de most így az egyéb történések miatt nem hagytak bennem mély nyomot. Az viszont igen, ahogy széttekintettem a rendelkezésre álló étel-ital hegyeken. Nézem-nézem a negyvencentis Éva-tortát meg a két pálinkát, hát ugye ezek olyan mennyiségek amiket egyedül nehezen fogyasztanék el. Úgyhogy kiment egy körüzenet 19 koliban lakó cimbihez, hogy szerda estére meg vannak hívva egy magyar vacsorára a konyhába.
A bajok ott kezdtek lenni, hogy túl sokan akartak eljönni; ugye otthon ha hívom az embereket akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga lesz, ennek alapján azzal számoltam, hogy jön 6-8-10 ember azt jóság van. De itt meg, főleg hogy ingyenkajáról van szó, sorban mindenki visszaírt, hogy jaj de jó és jön. És még a körüzeneteseken kívül is jöttek hírek, a folyosón lakóktól (ugye nem mindenkinek tudom az elektronikus elérhetőségét ezért a konyhában is hagytam egy cetlit), és azok ismerőseitől. Így pár nappal Haren után már kezdtek kellemetlen gondolataim lenni.
Amúgy azóta is a vezető hír a holland médiában hogy Harennel kapcsolatban mi van, melyik boltos hogy sír, és hogy a parlament vizsgálóbizottságot hoz össze. Valahogy az az érzésem, hogy ebben az országban száz évente egyszer csattan el egy pofon, és akkor azon nem tudják túltenni magukat.
Úgyhogy a meghirdetett vacsi előtt egy órával írtam még egy körüzenetet, hogy nekem csak két kezem van és egy főzőkészletem, akinek van több, az segítsen. Blanka és Marta adott serpenyőket, Esther, Milan és Emilis segített a csicskamunkában, úgyhogy végül időre meglettünk. Esther volt az első jelentkező, nem biztos hogy jól járt, adtam neki négy kiló krumplit azzal, hogy hámozza meg és kockázza fel.
A főfogásba belement majdnem négy kiló krumpli, kb. 750 gramm kolbász, hat hagyma, 80 gramm szalonna és alá még egy kis zsír, egy adag só és paprika, és a tervezettnél háromszor több bors. Közben aktívkodni kellett ám, mert három serpenyőben és két fazékban főztem egyszerre, és az italok-desszertek előkészítésére is figyelni kellett, na meg az első vendégek szóval tartásáról.

A fotógép látványa vegyes reakciókat váltott ki...

Emilis segít eltüntetni az alkoholt

A buliban megjelent 23 ember, nem mind evett, mert volt aki csak egy koccintásra jött, de a nagy része evett-ivott tisztességgel. Ebből 10 spanyol, 5 magyar, 2 német, 1-1 szlovák, zambiai, ruandai, litván, portugál, svéd. A főfogásból egy fél tányér maradt a végére, azt akkor megettem én, de egyébként minden elfogyott, a szőlő, a túrórudi, a torta, az a pálinka amit kihoztam, és annyi sör amennyit kihoztam, és még az a bor amit Máté hozott. Hoztam valami savanyúságot, de azt ki se bontották, most meg a nyakamra fog száradni.
Ugye csípős kolbászt használtam, és paprika (bár az a nem-csípős volt), és a bors beledőlt, úgyhogy elég erős lett, az afrikaiak és spanyolok némelyike panaszkodott, de a többség szépen megette. A pálinka nagyon tetszett nekik. Az Éva-torta annyira, hogy Blanka és Esther a receptjét is el akarták kérni; de mondtam hogy az titkos családi recept, anyáról lányára száll, valószínűleg én vagyok az első férfi aki tudja a titkot, és csak egyvalakinek fogom továbbmondani, az pedig a kedves feleségem. Lehet, hogy a valósnál kicsit színesebb lett a torta története, de nem baj.
Azt nem kötöttem a nép orrára, hogy szeptember 27 előestéje miért is olyan ünnepi alkalom, és maguktól nem jöttek rá, azóta se. Szerintem a koliból senki nem olvassa a blogom, a városban van egy Edit és egy Sándor, és akkor nézem hogyan mikor fognak visszaszivárogni a hírek, ha egyáltalán.

Ez az autópálya az Ijssel-tavon

Számontartom ám, hogy milyen nem-rokon személyek tartják számon a születésnapomat, mégpedig Csicserina, GG, Viktóriácska, Névtelen Nyuszika és Angyalszárnyú Dóri, az igazi neveket most talán nem írom ki, de ennek a halmaznak nincs metszete az engem meglátogatni szándékozók halmazával.
Közben az emelet másik konyhájában is volt egy buli, és a hírek szerint volt aki eltévedt és oda ment, aztán idővel vagy átjött hozzám, vagy maradt ott. Aztán tizenegykor elkezdett oszolni a nép, páran bementek a citybe, páran haza, valamikor aztán én is nyugóvóra tértem.
Csütörtökön a délelőtti óra után ismét találkoztunk Gargantuáékkal, és nem mondták meg, hogy hova megyünk, de délnyugatra mentünk ki a városból, ami már előre jelezte Amszterdamot és az oda vezető 200 kilométer autópályát oda-vissza. Ott a város nevezetességeinek rövid megtekintése részben gyalog részben hajón, egy múzeum és egy kocsma, aztán vissza.

Amszterdami látkép

Időhiány és sötétedés miatt rövidre kellett fogni a túrát, de elég jellegzetes kultúrája van a belvárosnak, jó sok vidám és annál kevesebb bizalomgerjesztő emberrel. És természetesen minden utca közepén van egy csatorna, állítólag száznál több a csatorna és ezernél több a híd.
Búcsúzóul még kaptam egy széket, hogy ha látogatóm van, az is le tudjon ülni, és felapplikáltuk a ruhaszárító-kötelet, és most nem ismerek a szobámra.
Reggel óta pedig péntek van, és az már hétvége.