Konyec filma

Ma voltam sokadszorra a TO-n és most már sorra is kerültem. Leadtam pár papírt, a néni fél órát sápítozott hogy ezt így nem lehet júj tilos, el fogok kárhozni, példa nélküli (hogy kétszakos diák a másik szakjáról is végezzen órát odakint, és egyazon kreditbefogadási kérelmen szerepeltesse a kétfajta tantárgyat), ám végül annyit mosolyogtam rá hogy felhívta a főnökét aki rábeszélte hogy reneszánsz és irodalomtudomány, hát az "majdnem ugyanaz", akkor fogadja el.
Utána még a kari Erasmus-ügyintézőhöz is elmentem és ott is leadtam amit kell, és el is fogadta. Szóval úgy néz ki, a papírozás ezzel le van zárva és mindent elfogadtak.
Ezzel az Erasmusom történetét lezártnak tekintem, ami a blog lezárását is magával hozza.

A Pici Röfi blog 2012 augusztusi alapítás után hét hónapig volt üzemben, ez a mostani a századik bejegyzés, amúgy véletlenül jött ki kerekre. A bejegyzések közül legolvasottabb az a kettő, amiket átfogó jelleggel messzebről nézve írtam, és posztoltam facebook-oldalamon, utána azok következnek, amiket vagy Kingóca posztolt, vagy a Bolyais honlapra linkeltettem be. Született 389 hozzászólás legnagyobb részt tőlem, az olvasók közül tippre Kingóca volt legaktívabb.
Eddig 8100 kattintás érkezett, ami aránylag sok (Monique hasonló blogján 2900-as szám díszeleg), ebből a legtöbb 1800 szeptemberben, mert akkor volt a legtöbb újdonság és a legtöbb cikk, illetve akkor az olvasóközönség is friss volt, bár én a későbbiekben is igyekeztem frissen tartani az előfizetőket.
Az olvasók legnagyobb része (5200) Magyarországról kattintott, a második legtöbb Hollandiából (1800), ebben a szerkesztő és a képnézegetésre rászokott helyi cimbik szerepe jelentős, utána Usa, Franciország és Oroszország következik 200 körüli kattintással, melyre racionális magyarázatot nem látok, utána Németországot részben magyarázza Gyimó és az ott is turistáskodó Gargantua, a 62 svéd kattintás pedig bizonyára Verához köthető.
215-en tévedtek a blogra facebookról 125-en gugliról, 54-en Monique blogjáról, 21-en jutúbról (amit nem értek), és összesen többszázan kisebb keresőoldalakról. A leggyakoribb keresőszó természetesen a Pici Röfi különféle változatai, utána a konyhai sztorik, a pig babe, a wc piktogrammok, és persze a Haren buli következnek.

Szóval, ha pár éven belül nem megyek újabb külföldi útra, a blog megszűnik, ha mégis, akkor csak hosszas szünet áll be. Köszönöm az eddigi figyelmes olvasást!

schalala

Két fronton is zajlott az élet az elmúlt napokban.
Először is, megjött az utolsó órám jegye is, az Utópiáé, hatos lett, ami ugye a magyar kettesnek felel meg annyiban hogy éppen nem bukás, bár annyiban nem, hogy Hollandiában egyáltalán nem ciki hatost kapni. Ezzel megkezdhetem az itthoni adminisztrálást, amihez kívánjatok sok szerencsét, mert undorodom tőle, és mert remélem hogy még semmit nem késtem le.
Másrészt meg számot vetettem sorsommal, április 15-én kell leadni a szakdolgozatot, odáig nyilván levegőt venni nem lesz időm, utána viszont igen. És akkor akár vissza is mehetnék Groningenbe pár napra. Mondjuk április utolsó napjaira, amikor lesz a királyváltás, és Esther rágja a Diaconessen-lakók fülét hogy akkorra menjünk haza. Meg azóta beszéltem Boyjal és Edittel, és elvi kifogásuk nekik sem volt.
Közben ment a kapcsolatolás az ottmaradottakkal, Esther azt mondta, hogy némi kipofozás után 60 euróért adta el a biciklimet (jó állapotban annál többet is megér), aztán az új tulajtól két nap múlva ellopták.
Hát ilyen az élet.

Az élet apró örömei

...ha már nagy dolgokban úgyis csak a bánat jut...

tegnap voltam a Szabó Ervin Könyvtárban újra beiratkozni. Az eltéről nincs matricám, de mentőötletként odaadtam a groningeni diákigazolványomat, és elfogadták.
Ma pedig elkaptam a büfében Annát, aki tavaly volt kint irodalmas részről Groningenben, és jól megtárgyaltuk a világ állását.

Írjunk valamit

Eltelt néhány nap, csináltam pár dolgot persze jóval kevesebbet, mint terveztem, néhány baráttal találkoztam, néhánnyal meg még nem, de azért amikor a cityben járok, akkor körbe szoktam nézni, hogy nem jön-e szembe valaki régenlátott cimbi.
Közben szokok egyes furcsaságokat, amik életem első 23 évében olyan természetesek voltak, mint például hogy büdös van, mocskosak a buszok és az emberek, az utcán is magyarul beszélnek az emberek, hogy nem kattog a lámpa amikor zöld, hogy csak kétféle út van (autós és gyalogos), biciklis nincs, meg ilyeneket. Meg azt is meg kell szokni, hogy ha kinyitom az ajtómat akkor nem lesz ott rögtön az orrom előtt tíz cimbi és öt szép lány :). Pár kinti emberrel már váltottam egy-két levelet, vagy cseteltünk, ez jelzi hogy nem szűnt meg az élet csak azért mert szétköltöztünk.
Ma volt az utolsó vizsgám, ez négyes, ami azt jelenti, hogy nem tudtam semmit, tegnap pedig nem engedett vizsgázni a tanár, bárhányszor írtam, nem emelte fel nulláról a létszámkorlátot. Így itthon két elhagyott tanegységem lesz. A tanár úr meg most bizonyára boldog. A kinti maradék két óra eredménye pár napon belül kiderül.

Welcome home

Ebben a pillanatban kapom el a tbc-t :)

Nos, ma reggel nyolckor felébredtem arra hogy fáj a fejem, aztán megpróbáltam visszaaludni de nem ment, úgyhogy befejeztem a pakolást, és ottmaradt egy csomó időm. Kitakarítottam a szobát, aztán kitakarítottam a konyhát is, hogy közhasznú legyek. Tízkor levittem a postaládába a képeslapokat, majd körbejártam még egyszer elbúcsúzni mindenkitól, nagy ölelések és puszik, Aliciáról tegnap derült ki, hogy elkapta a tbc-t de azért összepuszilt ő is jó alaposan. Tíz óra huszonöt perckor kiléptem a koli ajtaján, és mintegy öt perc alatt el is jutottam a húsz méterre elevő buszmegállóig, mert a masszív hóban két marhanagy csomaggal azért nem olyan gyors ám az ember.

Így mondunk pápát

Felültem a vonatra, még ami onnan látszott, kattintottam két képet, pályaudvar meg talán az Aa Kerk tornya is megvolt, nemtom, aztán kigördültem Groningenből. A bonyodalom a következő megállóban, Assenben lett, mert a racionálisnál tovább ácsorogtunk, valami bemondtak hollandul amiből semmit nem értettem, persze se kiírva se angolul nem volt semmit, se egy kalauz akit meg lehetett volna kérdezni. Majd húsz perc ácsorgás után a vonat megmozdult és visszament Groningenbe.
Éppenséggel nem voltam boldog. A cimbik meg akarták velem ígértetni hogy visszamegyek még Groningenbe, tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fog történni, de nem így terveztem. Ugye óránként megy a vonat, az egyel későbbi pont akkor ment el, amikor az én vonatom visszaállt a szomszéd peronra, tudtam neki integetni. Úgyhogy akkor volt 59 percem ácsorogni és számolni az időt hogy két óra késéssel mit érek még el, és visszaemlékezni hogy Bogi mit mondott, hol lehet Eindhovenben csövezni.
Aztán onnantól nagyjából jól mentek a vonatok, na jó a csomagokkal voltak kellemetlenségeim, mert 22 kiló volt a hátizsák és 31 a bőrönd, és ahol utóbbit nem lehetett gurítani, mint pl. lépcsőn fölfelé az egy kicsit fárasztó volt. És Utrechtben ahol átszálltam ott jó nagyot kellett sprintelni hogy elérjem a csatlakozást, de elértem. Aztán meg álltam végig.

A jövő európai topértelmisége

Eindhovenben számot vetettem sorsommal és belátván hogy a busszal kábé percre pont akkor érnék a reptérre amikor bezár a belépőkapu, fogtam egy taxist, és elvitettem magam. Elég lukszus dolog volt, megkérte az árát, az meg vicces hogy egy mukkot nem beszélt angolul (örmény bevándorló).
Na de így elértem a repülőt még bezárás előtt. Mit mondjak róla? Felment a magasba, aztán lejött onnan. A csomagkiadóban az első ötből kettő az enyém volt, és már mentem is elfelé. úgy volt kitervelve, hogy a frissen vett groningenes pólót veszem magamra és az Elise-től kapott koronát, de túl rövid volt a folyosó, nem akartam a vámosok előtt öltözködni ezért inkább csak kisétáltam. Ott rögtön elkezdtem integetni Ilcsinek, aztán kiderült, hogy nem ő az, nem baj, nem gáz, mentem tovább és akkor egyszercsak ott volt a rokonság.
A többi már nem az Erasmus dolga úgyhogy itt nem fejtem ki, de volt nagy örömködés, sia-sia, a házunkat még megismertem, az éjjeliszekrényemen ugyanolyan rendetlenség van, mint amit hagytam, az asztalon egy kicsit nagyobb. Az elintéznivalók nagyban tornyosulnak.
Hát a péntekre tervezett Görög Dániel összes barátai buli elmarad, hogy a továbbiakban mi lesz azt nem tudom de az unalomba való belehalás néhány napig még nem aktuális.

Nem, nem, nem, nem hiszem el hogy vége

Olyan a hangulatom, mint amit a címben idéztem. Nem, nem, nem, nem hiszem el hogy vége. Még csak most érkeztem meg! Még csomó ember van a koliban akivel minden szimpátia ellenére soha nem beszéltem egyhuzamban tíz percnél többet. Így nem mehetek haza! És most a siránkozásról vissza kell térni hogy az eseményekről írjak...
Tegnap éjjel, minden bajom ellenére, mivel más választás nem volt, át kellett nézni az Utópiás dolgozat első felét, aztán az álommanó és Pista pálinkája mégis erősebb volt és az első öt oldal után lefeküdtem. Csodával határos módon hajnali háromnegyed tízkor képes voltam kimászni az ágyból, és lekezdtem tovább javítgatni, de ez sem volt elég, igazából csak abbahagytam és még rengeteg dolgot nem javítottam ki, és pár dolgot el se olvastam. De elég bizonyos, hogy javult annyit a dolgozat, hogy erre már "görbülő jegyet" kapjak, és akkor úgy hagyom itt Groningent, hogy minden itteni órámat teljesítettem. Az otthoniak másodlagosak.
Délben mentem nyomtatni, aztán az egyetemre, leadni a dolgozatot és Zsadányi tanárnővel a papírmunkát elintézni és elköszönni, ez is megvolt. Azt mondta, hogy egyre biztosabb hogy tényleg meg fog szűnni a finnugrisztika szak bármi is történjék.
Utána egy kicsit sétáltam a belvárosban, hogy elköszönjek, persze a fényképezőgépet otthonhagytam (nem beszólni mert minden mást, ami az adminisztráláshoz kellett, azt elvittem), és így nem tudtam a kedvenc látképeimet megörökíteni. Nemtom, ha azt mondják nekem, hogy Groningen, akkor nekem az egyáltalán nem különleges és nem is legszorosabban belvárosi Hereweg-Statinosweg sarok jut eszembe, nincs más oka mint hogy ott érem el minden bejövetelkor a belvárost.
Busszal akartam hazajönni, de pont lekéstem, ezért inkább elindultam gyalog, és kegyetlen elfáradtam benne, mert még mindig megvan a hó, és már eleve izomlázam volt az elmúlt napok után, de most már lépni is alig tudtam.
Itthon meg utolsó zuhanyzás, utolsó főzés (bürek), utolsó shoppingolás, ilyesmi, közben Slavka rámtört a papírozással, aztán megírtam vagy 20 képeslapot a kolibeli cimbiknek. Felsoroljam? Véletlenszerű sorrendben: Simon, Alejandro, Tim, Onur, Joaquin, Elise, Philip, Marta, Milan, Emilis, Balthasar, Esther, Clara, Alicia, Yan, Pista.
Eszméletlenül el vagyok csúszva, éppen befejeztem kilencre az írást amikorra a bulit meghirdettem. A bulin elfogyott négy zacskó, azaz nyolc liter sör, két cidri és nyolc pizza. Összesen körülbelül 30 ember volt, olyanok is, akiket még soha nem is láttam, de egyszerre mindig csak kb. 20. Igyekeztem mindenkivel beszélni, és minden szép lánnyal csinálni egy közös fotót.
Közben rásóztam Estherre a biciklimet azzal hogy nézze meg mit tud csinálni vele, ha semmit akkor én kérek elnézést, ha meg tudja szerelni és eladja akkor kitaláljuk hogy repülőjegyet vesz nekem, vagy meghív egy sörre, vagy valami, de én igazából letettem arról hogy a bicikli-ügyből materiális hasznot reméljek.
Sok jókívánság, bla-bla. Az erasmusosok közül az első vagyok aki elmegy, ennek össze jellemzőjével, beleértve hogy bezzeg a többiek még két hétig szórakoznak, meg azzal is hogy nekem kíván mindenki jó utazást és nem én mindenkinek.
De közben akkor is az az érzésem volt hogy Úristen, lehet hogy őt se látom már soha többé, meg őt se, mert más országban fogunk élni ezer kilométerre egymástól és annyi dolog van amiről beszélhetnénk még és annyi ember akivel alig ismerjük egymást, pedig lehetne. Meg ugye a városban is annyi dolog van amit nem néztem meg vagy nem próbáltam ki.
Áhh, na éjfélkor jött Slavka hogy csináljunk csendet, egyébként is holnap sokan vizsgáznak, úgyhogy kuss lett hamar. Én azért zuhanyoztam még egyszer, emaileztem, blogoltam, és akkor most elkezdek pakolni.
Amikor kilépek az otthoni reptéren a váróba, ezt kéretik lejátszani:
http://www.youtube.com/watch?v=-QPwHgjfc_4


P. S. 2:55 - a pakolás 90%-ban befejezve. A hely már mindenhol elfogyott. Még van pár cucc amit reggel kell elrakni, beleértve fél köbméter szennyesruhát. Hogy azt hova préselem, vagy mind vegyem fel a 20 pár zoknit azt nem tudom.

What is the situation?

Pár gyakran ismételt mondásom szállóigévé lett a társaságban, az egyik az hogy "life is difficult" vagyis hogy az élet kegyetlen, másrészt meg hogy "what is the situation?", azaz hogy mi a helyzet. Hát akkor itt az alkalom hogy megírjam, mi volt a helyzet itt Hollandbaaa, mindezt rövid összefoglaló jelleggel, arra gondolva hogy nem csak a szokásos olvasóközönség hanem tágabb rétegek elé is el fog jutni a bejegyzés.

Szóval hogy mi a helyzet itt Hollandiában a tanulás címén eltöltött fél év után, amikor kevesebb mint 48 óra van hátra. Mik a pozitívumok és mik a negatívumok?
Igazából csak pozitívumokat tudok sorolni azzal a kiegészítéssel, hogy sokkal több pozitívumra számítottam. Groningent én a keblemre ölelném egészében úgy ahogy van, szippantom a szebbnél szebb utcák aromáját naponta. Nézegetem, hogy milyen az élet kis hazámon kívül, szaporán fedezgetem fel a nagyvilág ezer titkát, közben felváltva kortyolgatok sörikét és vla-t (ez az iható puding). Az egyetemen voltak hasznos óráim is, amiken tényleg tanultam vagy más szempontút mint otthon, vagy olyat aminek van értelme, megdolgoztattak rendesen. Volt néhány jó arc itt a koliban akikkel elröhögcséltünk vagy elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről. Voltam holland focimeccsen, megtanultam biciklizés közben enni, kibővítettem angol szókincsemet, begyakoroltam pár étel elkészítését, kaptam egy nagy adag szép képeslapot és el tudom hitetni emberekkel hogy tudok diszkótáncolni.
Ugyanakkor nem kétséges az, hogy nálamnál életrevalóbb emberek sokkal többet elértek volna, én elég sok dolgot elügyetlenkedtem részben saját nyomorékságom miatt, részben azért mert életemben először voltam Erasmuson. Jótanács, hogy aki Erasmusra meg, az intézze úgy, hogy az otthoni egyetemén egyetlen hajszálat se kelljen keresztbe tennie. Másrészt meg ne higgye hogy az élet axiómái mások, mert a tanulás-alvás-társasági élet hármasságból az egyetemistának bizony itt is ki kell választania azt a kettőt amire időt akar szakítani.
Ha azt nézem, hogy a tervekkel ellentétben a szakdolgozat megírásával konkrétan semmit nem haladtam (tudás felhalmozásával igen, de megírással nem), hollandul abszolút nem tanultam meg, sőt holland emberrel alig találkoztam, akkor csupán az akadémiai előmenetel terén is sok kihagyás volt. Az egy dolog hogy az előzetes tervekkel ellentétben alig utazgattam, de Groningenen belül is annyi minden van még amit nem láttam, a Prinsenhof, hajómúzeum, fókakórház, a falmászóközpont, satöbbi. Meg annyi minden mellett a barátkozós kompetenciáimat is erősen túlbecsültem, és igazából továbbra is utálom az embereket.
Ami döntő pozitívum mégis, hogy önellátás terén mély vízbe voltam dobva, életemben először tényleg magamnak kellett elintézni mindent amit akartam, az adminisztrálástól a ruhamosásig bezárólag. És ha nem is mondhatom, hogy kitűnően, mert a fentebbiekben azért elég sok negatívumot írtam, ami összefügg az önellátással mert hát minden mindennel összefügg, azért életképesség tantárgyból összességében mégiscsak átcsusszantam egy kettessel.
Páran kérdezgetik, hogy most milyenek az érzelmeim a hazamenéssel kapcsolatban, ami azért furcsa kérdés mert nekem köztudottan nincsenek érzelmeim. A hazamenés utáni bulik biztos jók lesznek, és szintúgy jó lesz mindenkit viszontlátni, de azért azt hiszem Groningen jobban fog hiányozni, mint ahogy ittlétem alatt hiányzott Magyarország.
Kaphatnám a kérdést, hogy a barátságokból mi fog megmaradni. Valami fog. Emilis és Yan valószínűleg a jövőben is el fog kapdosni cseten. Milannal és Simonnal nagyjából meg van ígérve hogy meg fogjuk egymást látogatni. Lieuwével is, de az inkább csak udvariaskodásnak tűnt. Nyáron várható afterparty Marta nyaralójában Barcelonában, ami igen komoly indok volt hogy a nevezett személynek beszólogatás helyett inkább kedvesen válaszoljak.

A blogolás nem fog hazautazásommal rögtön lezárulni, még néhány hétig, amíg vannak az Erasmussal kapcsolatos események, addig elképzelhetők új bejegyzések.

A repülőgépem csütörtök este fél nyolckor száll le Liszt Ferihegy 2b-n.

Utolsó előtti nap

Múlt éjjel ki kellett volna javítani az Utópiás dolgozatot, de aztán inkább elfeküdtem, ma éjjel alig valamivel blogolás és egyéb kisebb teendők után már tényleg neki kell állni mert máskor nem lesz időm rá.

Vizsgaidőszakban még a villanyóra is szomorú

Ma reggel mit csináltam? Nem tudom. Aztán valamikor főztem, mert ugye több a kajám mint amit meg tudok enni, ma is etettem három embert és még így is maradt. Pedig múlt héten olyan gondosan keveset vásároltam, hogy nehogy a nyakamra maradjon, aztán mégis, hihetetlen alig eszem... többet mint máshol egy egész család.
Délben visszavittem minden könyvet a könyvtárba, aztán eltoltam Rocinantét egy biciklikereskedéshez, hogy megveszik-e. A mocskok azt mondták, hogy akkor veszik meg, ha veszek tőlük egy másikat, de azt én nem akarok. És nem akartam időszűkében, hóban és latyakban tovább kísérletezni, inkább letettem ott a pályaudvari parkolóban, hogy majd csak lesz valami. Itthon azt sütöttük ki, hogy rásózom Estherre, ő ért bicikliszereléshez, aztán ha meg tudja szerelni és eladni akkor jó neki, hogy milyen ellenszolgáltatást adjon azt még kitaláljuk ő abból a pénzből akar repjegyet venni nekem hogy meglátogassam a tavaszi félévben.
Aztán mentem shoppingolni, előre is bocsi azoktól akik azt mondták hogy semmit nem kérnek, mert valamit mindenki fog kapni. Szóval sorrenben mentem a Fris nevű csecsebecsészetbe, aztán a Blokker háztartási boltba szuvenyírért, aztán mentem volna a képeslapáruházba, de az be volt zárva, aztán a turistainformációba a Grote Markton, aztán a Harmónia melletti játékboltba, aztán a Vismarktra, ugye a piacnap miatt tettem mára a shoppingolást, aztán a piacon nem vettem semmit, mert most nem volt ott a teaárus, úgyhogy teáért is visszamentem a turist informationba, majd mentem a sajtosparaszthoz, majd a Hanza Huis-ba édességekért, majd végül mégis vettem nemmondommegmit a Vismarkton.
Közben jó izomlázasra jártam a lábam, pár helyen el van takarítva a hó, de közel sem mindenütt, és mély hóban vagy csúszós csulán igen megerőltető hosszú távon gyalogolni. Úgyhogy összetört lélekkel úgy döntöttem, hogy hazafelé busszal megyek.
A boltosokról meg az a tapasztalat, hogy aki valami speckó boltot visz, azzal megpróbáltam beszélgetni, némelyikkel keresztnéven szólítottuk egymást, de nem próbálják meg tettetni hogy azon kívül is érdekli őket a sorsom hogy mennyit költök náluk. Szemben mondjuk a török boltosokkal akik első látásra húsz méterről üvöltik, hogy my friend, my friend; hát lehet hogy a holland módi őszintébb de egy kis barátságosságot elfogadtam volna. A rekordkötsög pedig a sajtboltos, az aztán mindent megtesz hogy a maximális összeget legombolja a vevőről.
Itthon megint emaileztem, aki látja a facebookomat az látja egy történet középső elemét, az egyik otthon vizsgámon 0-ra van állítva a létszámkorlát, és az első három levelemet válasz nélkül hagyták, úgyhogy mostantól a tanár és a titkárnő összes létező emailcímére fogok írni kétnaponta hogy találjanak ki valamit. Meg fotókkal elbúcsúztam a háztól, ebből válogatok most, meg írtam az önkormányzatnak hogy bocs elmegyek.
Ja meg közben kihirdettem, hogy holnap este buli, ami azért nem egyenletesen népszerű ötlet mert csütörtökön elég sokan vizsgáznak. Szóval kiraktam egy cetlit a konyhában, aztán fb-n riaztottam 26 embert, ebben mondjuk van három olyan is aki épp nem nincs Hollandiában, és élőben szóltam annak a kettőnek aki a mátrixnak nem tagja, és mindig hozzátettem, hogy aki jó arc az mind jöhet, úgyhogy elvben akár Haren X is lehet.

Ez van az ajtómon

Este jött Lieuwe, 25 percet késett, amíg én kint vártam rá az ajtó előtt és persze a szobában hagytam a kulcsot, és dörömbölni kellett, hogy az első szoba lakója kinyissa az ajtót :). Neki is paprikás chirkét főztem és Simon és Clara is felismerték hogy ezt ők már ették egyszer, pedig külön ették és külön ismerték föl:) Jól kiértékeltük a helyzetet, megbeszéltük a világ dolgait. Lieuwe nagy ember, diákként bent ül a felvenni akart tanárok állásinterjúján és jogában áll véleményezni őket. Meg valahogy a gimis tantervekbe is beledumál. A vegeta összetevőinek magyar nyelvű listájából majdnem mindenre rájött, hogy mit takar.
Aztán amikor a konyhában túl nagy lett a népsűrűség akkor a szobámban térképnézegetéssel folytattuk, ideoda kitérővel, pl helytörténet, azt persze elfelejtettem megkérdezni, hogy az hogy is volt, hogy a függetlenségi háborúban Groningen az elnyomó spanyolok oldalára állt. Aztán meg a végén nagy kedélyeskedés, hogy reméljük még találkozunk, ha én jövök Groningenbe, vagy ő nyáron lesz Szlovákiában onnan meg már csak egy köpés Budapest.
Utána még átugrottam a B épületbe Pistához, eredetileg csak azért hogy elvigye Edit képeslapját, ugye Budapest képeslapokat írok a cimbiknek, Editnek meg véletlen másét nyomtam a kezébe, elég ciki volt. De ha már ottvoltam akkor megkínált egy kis pálinkával, és akkor már beszélgettünk egy órát a világ dolgairól.
Hát ilyen itt az élet.

Hófehér

Egész éjjel és ma egész nap havazott, na jó lehet hogy megszaktásokkal, ahogy a német mondja, es haven, de akkor is van egy 10 centi havunk, az értékítéletek igen különbözőek. Nekem némileg nehezemre esik 10 centi elkotoratlan hóban captatni.
Délelőtt voltam a bankban megszüntetni a számlát, kevesebb macera volt a vártnál, azt sütöttük ki, hogy a megmaradó pénzt átutalják a magyar számlámra, és akkor gazdag leszek. Utána találkozóm volt Edittel, mivel itteni tartózkodásom alatt nem láttam egészalakos tehénjelmezbe öltözött figurát, meg kellett hívnom egy kávéra, amit a belváros legcsicsásabb kávéházában ejtettünk meg, és megtárgyaltuk a világ folyását. Akartam volna neki adni egy kis ajándékot, aztán kiderült hogy eltévesztettem, és másét hoztam el.
Közben vetettem egy pillantást a belvárosban hagyott lerobbant biciklijeimre, és meglepve láttam, hogy lopás történt, de nem a lopás ténye a meglepő, mert igen tolvaj-frekventált helyen parkolok, hanem az hogy a két egymáshoz láncolt canga közül csak az egyiket vitték el, méghozzá azt amelyik tényleg a szétesés határán van, Rocinantét pedig otthagyták lakat nélkül. Akkor gyorsan átvittem egy húsz méterrel arrébbi parkolóba, hogyha a tolvaj visszajön, akkor ne találja meg, és ha holnap még ott lesz, akkor végigjárom vele a legális boltokat, hogy hol adnak érte egy kis pénzt.
Aztán voltam az egyetemen felvenni az Utópia bírálatot, igazából a lényeget egy négyoldalas emailben küldte a tanárnő, a papíron már csak a nyelvi hibák vannak. Ezzel fogok romantikázni éjszaka. Közben összeakadtam a tanárnővel és mosolygott rám és nem vette személyes sértésnek hogy olyan mocskosul gyenge dolgozatot adtam be neki.
Aztán a könyvtárban is voltam egy kicsit de ott igazából semmi különös nem történt, rendeltetésszerűen használtam.
Itthon irogattam emaileket, voltam póstán, stb stb, nemtom. Ma muszáj volt kínait vacsoráznom, amivel elsőre előítéletes voltam, de egész jó volt, fürjtojás, rákolló-filével töltött kenyérgombóc meg ilyenek.
Most asszem ennyi. Éjjel még nagyon sokat kéne tanulnom, de most jön Milan búcsúzni mert ő két hétre elmegy, akkor meg én már nem leszek itt. Holnap se fogok belehalni az unalomba.
Hát ilyen itt az élet.

P. S. Megvolt a búcsú, egész konkrétan a vécében ölelgettünk egymást, ott váltunk el.
És elfelejtettem kirakni azt a számot ami a hazamenéssel kapcsolatban megy a fejemben:
http://www.youtube.com/watch?v=28HqhVmaYQI

Zöld-fehér

Ez egy kőkemény huligán

Milan ma hajnali tizenegykor kiugrasztott az ágyból, hogy most már készülődjek, menni kéne meccsre. Ugye korábban kinéztem a tavaszi szezon nyitómeccsét groningeni részről és vettem rá két jegyet, és megkértem Milant hogy kísérjen el és ez ma délben volt.
A magyar viszonyokon szocializálódva nehezen értek meg olyan csapatot, ami hazai pályán zöld-fehérben játszik, idegenben lila-fehérben, de a hazai az alap úgyhogy igenis nagyon szimpatikus csapat az FC Groningen. És akkor a törülközőmet is átminősítettem sállá, és abban mentem.

Otthon nem lenne osztatlan siker de itt büszkék a gyökereikre

Ahogy körülnéztem, a múltban egész szép eredményeik és jó játékosaik voltak, a Koeman-testvérek az én kerületemben nőttek fel és ebben a csapatban lettek naggyá, Robben itt kezdte a karrierjét, és Suárezt is a Groningen hozta át a nagy víz túloldalára. Az elmúlt években viszont gyengül a csapat, most épp a 11. helyen vagyunk az első osztályban ami annyira azért nem jó, és egy játékos van akit Groningenbe jövésem előtt is ismertem, őt is azért mert a finn válogatottal kétszer játszott Magyarország ellen. Az ellenfél, az Utrecht kicsit jobb, a hatodik helyen volt.
A jegy darabja 21 euró volt, igyekeztem occsót venni, de annyira mégse sikerült. Azért ez sok, szimpla bajnokiról van szó. Próbáltuk megbecsülni, hogy tízezer néző és átlag 20 eurós jegyár mennyi bevételt hoz, abból egy átlagos magyar nb1-es klub két hónapig elvan, másrészt meg a hideg és szél (a hivatalos adat -4 fok mint csúcshőmérséklet, a relatív hőérzetet -13-ra tették) ellenére 20.500 nézőről szól a hivatalos hír, bár élőben kevesebbnek tűnt.

Ezek nemtomkik

 A stadion belülről nagyon szép, félig fedett és a focira van tervezve, bent marad a hang, és a helyén van minden, még a székre is le mer ülni benne az ember. Mi pont az ellenfél szurkolói alatt ültünk, elválasztva két plexivel nehogy megdobáljanak. De egyébként tökéletesen biztonságosnak tűnt, arra kértek meg minket, hogy italospalackot ne vigyünk be (piró, szúró-vágóeszköz fel sem merül), és oké hogy a családi lekvár szektorban ültünk, de bőven voltak párocskák és gyerekek is, úgy tűnik ha apuka/nagypapa focidrukker, a fiúgyermeket attól a korától hogy már nem pisil be, minden gond viszik meccsre.
Amúgy annál a kapunál ültünk, kábé az alapvonallal egyvonalban, ahova a Groningen támadott, aztán félidőben átültünk oda, ahova akkor támadott, és megkértük a mögöttünk ülő bácsikát hogy fotózzon le minket.
A vicces az volt hogy egy csapat galamb össze-vissza röpködött, és mindig megszállták a pálya egy alkalmilag üresnek tűnő pontját. Aztán ez mégsem volt vicces amikor az egyik groningeni ziccernél az egyedül kapura törő csatárnak a galambokat is kerülgetnie kellett, amitől megzavarodott, és kihagyta.

Egy a groningeni helyzetek közül - a Groningen a fehér-zöld

Az első félidőben nem sok akció volt, szerintem a játékosok is megfagytak - az edzők helyében én ilyenkor a dél-amerikaiak helyett a skandinávokat játszattam volna:) - amikor igen akkor inkább a mieink dolgozták ki, nem mondom hogy nem lett volna mit csiszolni a támadójátékon de legalább valami volt. Közben bedobtunk összesen egy teát és egy kávét, azért is otthagytunk négy eurót összessen.

Ez a tizenegyes
A rúgó játékos nem látszik, az viszont pont igen, ahogy gól lesz

A második félidő elején egy már kivédekezett akció után az egyik groningeni hátvéd állítólag belekezelt a labdába (távolról nem láttam pontosan az esetet), tizenegyes és gól, hihetetlen hogy az az utrechtiek első lövéséből gól lett.
A bíró máskor is volt hogy vitathatóan a groningeniek ellenére ítélt, hogy én mit kiabálok neki azt senki nem értette, a többségi társadalom tagjai "Homo!" jelzővel illették, nem hittem volna hogy ez Hollandiában sértés :)
Onnantól legalább megélénkült a nép, az egyébként viszonylag unalmasan bambészkodó "Groningen Fanatics" szurkolásba kezdett, és az aranylábú zöld-fehér fiúk sorba dolgozták ki a helyzeteket, de mindig hiányzott valami, leginkább a bátorság.
Aztán az utrechtiek kontráztak egyet, beadás, fejes, a groningeni kapus védett egy hatalmasat, aztán utána a szögletnél elaludt, és ebből meglett a második gól, ez már fentvan jutúbon:
http://www.youtube.com/watch?v=O42Q55S_7Us
Hihetetlen hogy a második gólt két lövésnek számolva az utrechtiek összesen négyszer lőttek kapura, abból lett két gól.

Még egy fejes, amiből szintén nem lett semmi

Onnantól ezek már csak az időt húzták, a mieink meg néha próbálkoztak de többnyire sikertelenül, vagy hasraestek a galambcsordán vagy valami baj mindig volt.
Közben jól szétfagytam, úgyhogy hazafelé be kellett ülni egy büfébe. Délután Simonnal mentem volna a hajósmúzeumba de elsírta magát hogy mennyit kell tanulnia és nem akart. Úgyhogy akkor hónom alá csaptam a fényképezőgépet és elveimet feladva (ezen a télen először pulóvert és kabátot egyszerre viselve, sőt kesztyűvel) körbejártam Herewegwijk en Helpman kerültet, elköszöntem a szép utcáktól és a házakból, némelyiket le is fotóztem, amíg bírta az aksi, gyalogoltam a befagyott csatornákon, be is szakadtam bokáig.
Közben megjött az Utópiás dolgozatom decemberi verziójának bírálata, hát jó alaposan le vagyok szidva, és ráadásul még jogosan is, és azt hittem hogy aki megírja az már csak görbülő jegyet kap, de nem, én 5*-t kaptam, ami minden szépsége ellenére bukást jelent. Az vigasztal, hogy az 5*-ból 6-t csinálni valószínűleg könnyen lehet, sőt szerintem már a múlt heti verzió is jobb annyival, és akkor belátható mennyiségű munkával el fog jutni a dolgozat a görbülő jegyig.

Egy olyan utca amiről még nem volt fotó

Este egy kicsit tanultam, aztán Simon főzött nekem vacsorát, és számolgatjuk hogy ki mikor megy el nyaralni vagy végleg és ki kivel mikor találkozik utoljára és legközelebb.
Amúgy meg megint az volt a képlet, hogy vagyunk a konyhában 5 spanyol, 2 magyar, 2 svéd, 1 szlovák és 1 német, és a spanyolok csak anyanyelven hajlandóak megszólalni, úgy viszont jó hangosan, a többi meg csak néz ki a fejéből. Luis elkezdte, hogy mindenkihez csak spanyolul szól, akkor is ha angolul kérdezték. Feljogosítva érzem magam arra, hogy hozzá magyarul szóljak.
Most még tanulok egy kicsit, aztán holnap sem halok meg az unalomtól.
Hát ilyen itt az élet.




P. S. Itt az összefoglaló, én a kamerával szemközti oldalon ültem és mindig annál a kapunál ahova a Groningen támad:
http://eredivisielive.nl/video/107603-samenvatting-fc-groningen-fc-utrecht.html
Ilyenért nem illik tizenegyest adni. Az más kérdés hogy a másik hátvédnek meg nem illett volna elszórni a labdát.