Írjunk valamit

Eltelt néhány nap, csináltam pár dolgot persze jóval kevesebbet, mint terveztem, néhány baráttal találkoztam, néhánnyal meg még nem, de azért amikor a cityben járok, akkor körbe szoktam nézni, hogy nem jön-e szembe valaki régenlátott cimbi.
Közben szokok egyes furcsaságokat, amik életem első 23 évében olyan természetesek voltak, mint például hogy büdös van, mocskosak a buszok és az emberek, az utcán is magyarul beszélnek az emberek, hogy nem kattog a lámpa amikor zöld, hogy csak kétféle út van (autós és gyalogos), biciklis nincs, meg ilyeneket. Meg azt is meg kell szokni, hogy ha kinyitom az ajtómat akkor nem lesz ott rögtön az orrom előtt tíz cimbi és öt szép lány :). Pár kinti emberrel már váltottam egy-két levelet, vagy cseteltünk, ez jelzi hogy nem szűnt meg az élet csak azért mert szétköltöztünk.
Ma volt az utolsó vizsgám, ez négyes, ami azt jelenti, hogy nem tudtam semmit, tegnap pedig nem engedett vizsgázni a tanár, bárhányszor írtam, nem emelte fel nulláról a létszámkorlátot. Így itthon két elhagyott tanegységem lesz. A tanár úr meg most bizonyára boldog. A kinti maradék két óra eredménye pár napon belül kiderül.

Welcome home

Ebben a pillanatban kapom el a tbc-t :)

Nos, ma reggel nyolckor felébredtem arra hogy fáj a fejem, aztán megpróbáltam visszaaludni de nem ment, úgyhogy befejeztem a pakolást, és ottmaradt egy csomó időm. Kitakarítottam a szobát, aztán kitakarítottam a konyhát is, hogy közhasznú legyek. Tízkor levittem a postaládába a képeslapokat, majd körbejártam még egyszer elbúcsúzni mindenkitól, nagy ölelések és puszik, Aliciáról tegnap derült ki, hogy elkapta a tbc-t de azért összepuszilt ő is jó alaposan. Tíz óra huszonöt perckor kiléptem a koli ajtaján, és mintegy öt perc alatt el is jutottam a húsz méterre elevő buszmegállóig, mert a masszív hóban két marhanagy csomaggal azért nem olyan gyors ám az ember.

Így mondunk pápát

Felültem a vonatra, még ami onnan látszott, kattintottam két képet, pályaudvar meg talán az Aa Kerk tornya is megvolt, nemtom, aztán kigördültem Groningenből. A bonyodalom a következő megállóban, Assenben lett, mert a racionálisnál tovább ácsorogtunk, valami bemondtak hollandul amiből semmit nem értettem, persze se kiírva se angolul nem volt semmit, se egy kalauz akit meg lehetett volna kérdezni. Majd húsz perc ácsorgás után a vonat megmozdult és visszament Groningenbe.
Éppenséggel nem voltam boldog. A cimbik meg akarták velem ígértetni hogy visszamegyek még Groningenbe, tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fog történni, de nem így terveztem. Ugye óránként megy a vonat, az egyel későbbi pont akkor ment el, amikor az én vonatom visszaállt a szomszéd peronra, tudtam neki integetni. Úgyhogy akkor volt 59 percem ácsorogni és számolni az időt hogy két óra késéssel mit érek még el, és visszaemlékezni hogy Bogi mit mondott, hol lehet Eindhovenben csövezni.
Aztán onnantól nagyjából jól mentek a vonatok, na jó a csomagokkal voltak kellemetlenségeim, mert 22 kiló volt a hátizsák és 31 a bőrönd, és ahol utóbbit nem lehetett gurítani, mint pl. lépcsőn fölfelé az egy kicsit fárasztó volt. És Utrechtben ahol átszálltam ott jó nagyot kellett sprintelni hogy elérjem a csatlakozást, de elértem. Aztán meg álltam végig.

A jövő európai topértelmisége

Eindhovenben számot vetettem sorsommal és belátván hogy a busszal kábé percre pont akkor érnék a reptérre amikor bezár a belépőkapu, fogtam egy taxist, és elvitettem magam. Elég lukszus dolog volt, megkérte az árát, az meg vicces hogy egy mukkot nem beszélt angolul (örmény bevándorló).
Na de így elértem a repülőt még bezárás előtt. Mit mondjak róla? Felment a magasba, aztán lejött onnan. A csomagkiadóban az első ötből kettő az enyém volt, és már mentem is elfelé. úgy volt kitervelve, hogy a frissen vett groningenes pólót veszem magamra és az Elise-től kapott koronát, de túl rövid volt a folyosó, nem akartam a vámosok előtt öltözködni ezért inkább csak kisétáltam. Ott rögtön elkezdtem integetni Ilcsinek, aztán kiderült, hogy nem ő az, nem baj, nem gáz, mentem tovább és akkor egyszercsak ott volt a rokonság.
A többi már nem az Erasmus dolga úgyhogy itt nem fejtem ki, de volt nagy örömködés, sia-sia, a házunkat még megismertem, az éjjeliszekrényemen ugyanolyan rendetlenség van, mint amit hagytam, az asztalon egy kicsit nagyobb. Az elintéznivalók nagyban tornyosulnak.
Hát a péntekre tervezett Görög Dániel összes barátai buli elmarad, hogy a továbbiakban mi lesz azt nem tudom de az unalomba való belehalás néhány napig még nem aktuális.

Nem, nem, nem, nem hiszem el hogy vége

Olyan a hangulatom, mint amit a címben idéztem. Nem, nem, nem, nem hiszem el hogy vége. Még csak most érkeztem meg! Még csomó ember van a koliban akivel minden szimpátia ellenére soha nem beszéltem egyhuzamban tíz percnél többet. Így nem mehetek haza! És most a siránkozásról vissza kell térni hogy az eseményekről írjak...
Tegnap éjjel, minden bajom ellenére, mivel más választás nem volt, át kellett nézni az Utópiás dolgozat első felét, aztán az álommanó és Pista pálinkája mégis erősebb volt és az első öt oldal után lefeküdtem. Csodával határos módon hajnali háromnegyed tízkor képes voltam kimászni az ágyból, és lekezdtem tovább javítgatni, de ez sem volt elég, igazából csak abbahagytam és még rengeteg dolgot nem javítottam ki, és pár dolgot el se olvastam. De elég bizonyos, hogy javult annyit a dolgozat, hogy erre már "görbülő jegyet" kapjak, és akkor úgy hagyom itt Groningent, hogy minden itteni órámat teljesítettem. Az otthoniak másodlagosak.
Délben mentem nyomtatni, aztán az egyetemre, leadni a dolgozatot és Zsadányi tanárnővel a papírmunkát elintézni és elköszönni, ez is megvolt. Azt mondta, hogy egyre biztosabb hogy tényleg meg fog szűnni a finnugrisztika szak bármi is történjék.
Utána egy kicsit sétáltam a belvárosban, hogy elköszönjek, persze a fényképezőgépet otthonhagytam (nem beszólni mert minden mást, ami az adminisztráláshoz kellett, azt elvittem), és így nem tudtam a kedvenc látképeimet megörökíteni. Nemtom, ha azt mondják nekem, hogy Groningen, akkor nekem az egyáltalán nem különleges és nem is legszorosabban belvárosi Hereweg-Statinosweg sarok jut eszembe, nincs más oka mint hogy ott érem el minden bejövetelkor a belvárost.
Busszal akartam hazajönni, de pont lekéstem, ezért inkább elindultam gyalog, és kegyetlen elfáradtam benne, mert még mindig megvan a hó, és már eleve izomlázam volt az elmúlt napok után, de most már lépni is alig tudtam.
Itthon meg utolsó zuhanyzás, utolsó főzés (bürek), utolsó shoppingolás, ilyesmi, közben Slavka rámtört a papírozással, aztán megírtam vagy 20 képeslapot a kolibeli cimbiknek. Felsoroljam? Véletlenszerű sorrendben: Simon, Alejandro, Tim, Onur, Joaquin, Elise, Philip, Marta, Milan, Emilis, Balthasar, Esther, Clara, Alicia, Yan, Pista.
Eszméletlenül el vagyok csúszva, éppen befejeztem kilencre az írást amikorra a bulit meghirdettem. A bulin elfogyott négy zacskó, azaz nyolc liter sör, két cidri és nyolc pizza. Összesen körülbelül 30 ember volt, olyanok is, akiket még soha nem is láttam, de egyszerre mindig csak kb. 20. Igyekeztem mindenkivel beszélni, és minden szép lánnyal csinálni egy közös fotót.
Közben rásóztam Estherre a biciklimet azzal hogy nézze meg mit tud csinálni vele, ha semmit akkor én kérek elnézést, ha meg tudja szerelni és eladja akkor kitaláljuk hogy repülőjegyet vesz nekem, vagy meghív egy sörre, vagy valami, de én igazából letettem arról hogy a bicikli-ügyből materiális hasznot reméljek.
Sok jókívánság, bla-bla. Az erasmusosok közül az első vagyok aki elmegy, ennek össze jellemzőjével, beleértve hogy bezzeg a többiek még két hétig szórakoznak, meg azzal is hogy nekem kíván mindenki jó utazást és nem én mindenkinek.
De közben akkor is az az érzésem volt hogy Úristen, lehet hogy őt se látom már soha többé, meg őt se, mert más országban fogunk élni ezer kilométerre egymástól és annyi dolog van amiről beszélhetnénk még és annyi ember akivel alig ismerjük egymást, pedig lehetne. Meg ugye a városban is annyi dolog van amit nem néztem meg vagy nem próbáltam ki.
Áhh, na éjfélkor jött Slavka hogy csináljunk csendet, egyébként is holnap sokan vizsgáznak, úgyhogy kuss lett hamar. Én azért zuhanyoztam még egyszer, emaileztem, blogoltam, és akkor most elkezdek pakolni.
Amikor kilépek az otthoni reptéren a váróba, ezt kéretik lejátszani:
http://www.youtube.com/watch?v=-QPwHgjfc_4


P. S. 2:55 - a pakolás 90%-ban befejezve. A hely már mindenhol elfogyott. Még van pár cucc amit reggel kell elrakni, beleértve fél köbméter szennyesruhát. Hogy azt hova préselem, vagy mind vegyem fel a 20 pár zoknit azt nem tudom.

What is the situation?

Pár gyakran ismételt mondásom szállóigévé lett a társaságban, az egyik az hogy "life is difficult" vagyis hogy az élet kegyetlen, másrészt meg hogy "what is the situation?", azaz hogy mi a helyzet. Hát akkor itt az alkalom hogy megírjam, mi volt a helyzet itt Hollandbaaa, mindezt rövid összefoglaló jelleggel, arra gondolva hogy nem csak a szokásos olvasóközönség hanem tágabb rétegek elé is el fog jutni a bejegyzés.

Szóval hogy mi a helyzet itt Hollandiában a tanulás címén eltöltött fél év után, amikor kevesebb mint 48 óra van hátra. Mik a pozitívumok és mik a negatívumok?
Igazából csak pozitívumokat tudok sorolni azzal a kiegészítéssel, hogy sokkal több pozitívumra számítottam. Groningent én a keblemre ölelném egészében úgy ahogy van, szippantom a szebbnél szebb utcák aromáját naponta. Nézegetem, hogy milyen az élet kis hazámon kívül, szaporán fedezgetem fel a nagyvilág ezer titkát, közben felváltva kortyolgatok sörikét és vla-t (ez az iható puding). Az egyetemen voltak hasznos óráim is, amiken tényleg tanultam vagy más szempontút mint otthon, vagy olyat aminek van értelme, megdolgoztattak rendesen. Volt néhány jó arc itt a koliban akikkel elröhögcséltünk vagy elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről. Voltam holland focimeccsen, megtanultam biciklizés közben enni, kibővítettem angol szókincsemet, begyakoroltam pár étel elkészítését, kaptam egy nagy adag szép képeslapot és el tudom hitetni emberekkel hogy tudok diszkótáncolni.
Ugyanakkor nem kétséges az, hogy nálamnál életrevalóbb emberek sokkal többet elértek volna, én elég sok dolgot elügyetlenkedtem részben saját nyomorékságom miatt, részben azért mert életemben először voltam Erasmuson. Jótanács, hogy aki Erasmusra meg, az intézze úgy, hogy az otthoni egyetemén egyetlen hajszálat se kelljen keresztbe tennie. Másrészt meg ne higgye hogy az élet axiómái mások, mert a tanulás-alvás-társasági élet hármasságból az egyetemistának bizony itt is ki kell választania azt a kettőt amire időt akar szakítani.
Ha azt nézem, hogy a tervekkel ellentétben a szakdolgozat megírásával konkrétan semmit nem haladtam (tudás felhalmozásával igen, de megírással nem), hollandul abszolút nem tanultam meg, sőt holland emberrel alig találkoztam, akkor csupán az akadémiai előmenetel terén is sok kihagyás volt. Az egy dolog hogy az előzetes tervekkel ellentétben alig utazgattam, de Groningenen belül is annyi minden van még amit nem láttam, a Prinsenhof, hajómúzeum, fókakórház, a falmászóközpont, satöbbi. Meg annyi minden mellett a barátkozós kompetenciáimat is erősen túlbecsültem, és igazából továbbra is utálom az embereket.
Ami döntő pozitívum mégis, hogy önellátás terén mély vízbe voltam dobva, életemben először tényleg magamnak kellett elintézni mindent amit akartam, az adminisztrálástól a ruhamosásig bezárólag. És ha nem is mondhatom, hogy kitűnően, mert a fentebbiekben azért elég sok negatívumot írtam, ami összefügg az önellátással mert hát minden mindennel összefügg, azért életképesség tantárgyból összességében mégiscsak átcsusszantam egy kettessel.
Páran kérdezgetik, hogy most milyenek az érzelmeim a hazamenéssel kapcsolatban, ami azért furcsa kérdés mert nekem köztudottan nincsenek érzelmeim. A hazamenés utáni bulik biztos jók lesznek, és szintúgy jó lesz mindenkit viszontlátni, de azért azt hiszem Groningen jobban fog hiányozni, mint ahogy ittlétem alatt hiányzott Magyarország.
Kaphatnám a kérdést, hogy a barátságokból mi fog megmaradni. Valami fog. Emilis és Yan valószínűleg a jövőben is el fog kapdosni cseten. Milannal és Simonnal nagyjából meg van ígérve hogy meg fogjuk egymást látogatni. Lieuwével is, de az inkább csak udvariaskodásnak tűnt. Nyáron várható afterparty Marta nyaralójában Barcelonában, ami igen komoly indok volt hogy a nevezett személynek beszólogatás helyett inkább kedvesen válaszoljak.

A blogolás nem fog hazautazásommal rögtön lezárulni, még néhány hétig, amíg vannak az Erasmussal kapcsolatos események, addig elképzelhetők új bejegyzések.

A repülőgépem csütörtök este fél nyolckor száll le Liszt Ferihegy 2b-n.

Utolsó előtti nap

Múlt éjjel ki kellett volna javítani az Utópiás dolgozatot, de aztán inkább elfeküdtem, ma éjjel alig valamivel blogolás és egyéb kisebb teendők után már tényleg neki kell állni mert máskor nem lesz időm rá.

Vizsgaidőszakban még a villanyóra is szomorú

Ma reggel mit csináltam? Nem tudom. Aztán valamikor főztem, mert ugye több a kajám mint amit meg tudok enni, ma is etettem három embert és még így is maradt. Pedig múlt héten olyan gondosan keveset vásároltam, hogy nehogy a nyakamra maradjon, aztán mégis, hihetetlen alig eszem... többet mint máshol egy egész család.
Délben visszavittem minden könyvet a könyvtárba, aztán eltoltam Rocinantét egy biciklikereskedéshez, hogy megveszik-e. A mocskok azt mondták, hogy akkor veszik meg, ha veszek tőlük egy másikat, de azt én nem akarok. És nem akartam időszűkében, hóban és latyakban tovább kísérletezni, inkább letettem ott a pályaudvari parkolóban, hogy majd csak lesz valami. Itthon azt sütöttük ki, hogy rásózom Estherre, ő ért bicikliszereléshez, aztán ha meg tudja szerelni és eladni akkor jó neki, hogy milyen ellenszolgáltatást adjon azt még kitaláljuk ő abból a pénzből akar repjegyet venni nekem hogy meglátogassam a tavaszi félévben.
Aztán mentem shoppingolni, előre is bocsi azoktól akik azt mondták hogy semmit nem kérnek, mert valamit mindenki fog kapni. Szóval sorrenben mentem a Fris nevű csecsebecsészetbe, aztán a Blokker háztartási boltba szuvenyírért, aztán mentem volna a képeslapáruházba, de az be volt zárva, aztán a turistainformációba a Grote Markton, aztán a Harmónia melletti játékboltba, aztán a Vismarktra, ugye a piacnap miatt tettem mára a shoppingolást, aztán a piacon nem vettem semmit, mert most nem volt ott a teaárus, úgyhogy teáért is visszamentem a turist informationba, majd mentem a sajtosparaszthoz, majd a Hanza Huis-ba édességekért, majd végül mégis vettem nemmondommegmit a Vismarkton.
Közben jó izomlázasra jártam a lábam, pár helyen el van takarítva a hó, de közel sem mindenütt, és mély hóban vagy csúszós csulán igen megerőltető hosszú távon gyalogolni. Úgyhogy összetört lélekkel úgy döntöttem, hogy hazafelé busszal megyek.
A boltosokról meg az a tapasztalat, hogy aki valami speckó boltot visz, azzal megpróbáltam beszélgetni, némelyikkel keresztnéven szólítottuk egymást, de nem próbálják meg tettetni hogy azon kívül is érdekli őket a sorsom hogy mennyit költök náluk. Szemben mondjuk a török boltosokkal akik első látásra húsz méterről üvöltik, hogy my friend, my friend; hát lehet hogy a holland módi őszintébb de egy kis barátságosságot elfogadtam volna. A rekordkötsög pedig a sajtboltos, az aztán mindent megtesz hogy a maximális összeget legombolja a vevőről.
Itthon megint emaileztem, aki látja a facebookomat az látja egy történet középső elemét, az egyik otthon vizsgámon 0-ra van állítva a létszámkorlát, és az első három levelemet válasz nélkül hagyták, úgyhogy mostantól a tanár és a titkárnő összes létező emailcímére fogok írni kétnaponta hogy találjanak ki valamit. Meg fotókkal elbúcsúztam a háztól, ebből válogatok most, meg írtam az önkormányzatnak hogy bocs elmegyek.
Ja meg közben kihirdettem, hogy holnap este buli, ami azért nem egyenletesen népszerű ötlet mert csütörtökön elég sokan vizsgáznak. Szóval kiraktam egy cetlit a konyhában, aztán fb-n riaztottam 26 embert, ebben mondjuk van három olyan is aki épp nem nincs Hollandiában, és élőben szóltam annak a kettőnek aki a mátrixnak nem tagja, és mindig hozzátettem, hogy aki jó arc az mind jöhet, úgyhogy elvben akár Haren X is lehet.

Ez van az ajtómon

Este jött Lieuwe, 25 percet késett, amíg én kint vártam rá az ajtó előtt és persze a szobában hagytam a kulcsot, és dörömbölni kellett, hogy az első szoba lakója kinyissa az ajtót :). Neki is paprikás chirkét főztem és Simon és Clara is felismerték hogy ezt ők már ették egyszer, pedig külön ették és külön ismerték föl:) Jól kiértékeltük a helyzetet, megbeszéltük a világ dolgait. Lieuwe nagy ember, diákként bent ül a felvenni akart tanárok állásinterjúján és jogában áll véleményezni őket. Meg valahogy a gimis tantervekbe is beledumál. A vegeta összetevőinek magyar nyelvű listájából majdnem mindenre rájött, hogy mit takar.
Aztán amikor a konyhában túl nagy lett a népsűrűség akkor a szobámban térképnézegetéssel folytattuk, ideoda kitérővel, pl helytörténet, azt persze elfelejtettem megkérdezni, hogy az hogy is volt, hogy a függetlenségi háborúban Groningen az elnyomó spanyolok oldalára állt. Aztán meg a végén nagy kedélyeskedés, hogy reméljük még találkozunk, ha én jövök Groningenbe, vagy ő nyáron lesz Szlovákiában onnan meg már csak egy köpés Budapest.
Utána még átugrottam a B épületbe Pistához, eredetileg csak azért hogy elvigye Edit képeslapját, ugye Budapest képeslapokat írok a cimbiknek, Editnek meg véletlen másét nyomtam a kezébe, elég ciki volt. De ha már ottvoltam akkor megkínált egy kis pálinkával, és akkor már beszélgettünk egy órát a világ dolgairól.
Hát ilyen itt az élet.

Hófehér

Egész éjjel és ma egész nap havazott, na jó lehet hogy megszaktásokkal, ahogy a német mondja, es haven, de akkor is van egy 10 centi havunk, az értékítéletek igen különbözőek. Nekem némileg nehezemre esik 10 centi elkotoratlan hóban captatni.
Délelőtt voltam a bankban megszüntetni a számlát, kevesebb macera volt a vártnál, azt sütöttük ki, hogy a megmaradó pénzt átutalják a magyar számlámra, és akkor gazdag leszek. Utána találkozóm volt Edittel, mivel itteni tartózkodásom alatt nem láttam egészalakos tehénjelmezbe öltözött figurát, meg kellett hívnom egy kávéra, amit a belváros legcsicsásabb kávéházában ejtettünk meg, és megtárgyaltuk a világ folyását. Akartam volna neki adni egy kis ajándékot, aztán kiderült hogy eltévesztettem, és másét hoztam el.
Közben vetettem egy pillantást a belvárosban hagyott lerobbant biciklijeimre, és meglepve láttam, hogy lopás történt, de nem a lopás ténye a meglepő, mert igen tolvaj-frekventált helyen parkolok, hanem az hogy a két egymáshoz láncolt canga közül csak az egyiket vitték el, méghozzá azt amelyik tényleg a szétesés határán van, Rocinantét pedig otthagyták lakat nélkül. Akkor gyorsan átvittem egy húsz méterrel arrébbi parkolóba, hogyha a tolvaj visszajön, akkor ne találja meg, és ha holnap még ott lesz, akkor végigjárom vele a legális boltokat, hogy hol adnak érte egy kis pénzt.
Aztán voltam az egyetemen felvenni az Utópia bírálatot, igazából a lényeget egy négyoldalas emailben küldte a tanárnő, a papíron már csak a nyelvi hibák vannak. Ezzel fogok romantikázni éjszaka. Közben összeakadtam a tanárnővel és mosolygott rám és nem vette személyes sértésnek hogy olyan mocskosul gyenge dolgozatot adtam be neki.
Aztán a könyvtárban is voltam egy kicsit de ott igazából semmi különös nem történt, rendeltetésszerűen használtam.
Itthon irogattam emaileket, voltam póstán, stb stb, nemtom. Ma muszáj volt kínait vacsoráznom, amivel elsőre előítéletes voltam, de egész jó volt, fürjtojás, rákolló-filével töltött kenyérgombóc meg ilyenek.
Most asszem ennyi. Éjjel még nagyon sokat kéne tanulnom, de most jön Milan búcsúzni mert ő két hétre elmegy, akkor meg én már nem leszek itt. Holnap se fogok belehalni az unalomba.
Hát ilyen itt az élet.

P. S. Megvolt a búcsú, egész konkrétan a vécében ölelgettünk egymást, ott váltunk el.
És elfelejtettem kirakni azt a számot ami a hazamenéssel kapcsolatban megy a fejemben:
http://www.youtube.com/watch?v=28HqhVmaYQI

Zöld-fehér

Ez egy kőkemény huligán

Milan ma hajnali tizenegykor kiugrasztott az ágyból, hogy most már készülődjek, menni kéne meccsre. Ugye korábban kinéztem a tavaszi szezon nyitómeccsét groningeni részről és vettem rá két jegyet, és megkértem Milant hogy kísérjen el és ez ma délben volt.
A magyar viszonyokon szocializálódva nehezen értek meg olyan csapatot, ami hazai pályán zöld-fehérben játszik, idegenben lila-fehérben, de a hazai az alap úgyhogy igenis nagyon szimpatikus csapat az FC Groningen. És akkor a törülközőmet is átminősítettem sállá, és abban mentem.

Otthon nem lenne osztatlan siker de itt büszkék a gyökereikre

Ahogy körülnéztem, a múltban egész szép eredményeik és jó játékosaik voltak, a Koeman-testvérek az én kerületemben nőttek fel és ebben a csapatban lettek naggyá, Robben itt kezdte a karrierjét, és Suárezt is a Groningen hozta át a nagy víz túloldalára. Az elmúlt években viszont gyengül a csapat, most épp a 11. helyen vagyunk az első osztályban ami annyira azért nem jó, és egy játékos van akit Groningenbe jövésem előtt is ismertem, őt is azért mert a finn válogatottal kétszer játszott Magyarország ellen. Az ellenfél, az Utrecht kicsit jobb, a hatodik helyen volt.
A jegy darabja 21 euró volt, igyekeztem occsót venni, de annyira mégse sikerült. Azért ez sok, szimpla bajnokiról van szó. Próbáltuk megbecsülni, hogy tízezer néző és átlag 20 eurós jegyár mennyi bevételt hoz, abból egy átlagos magyar nb1-es klub két hónapig elvan, másrészt meg a hideg és szél (a hivatalos adat -4 fok mint csúcshőmérséklet, a relatív hőérzetet -13-ra tették) ellenére 20.500 nézőről szól a hivatalos hír, bár élőben kevesebbnek tűnt.

Ezek nemtomkik

 A stadion belülről nagyon szép, félig fedett és a focira van tervezve, bent marad a hang, és a helyén van minden, még a székre is le mer ülni benne az ember. Mi pont az ellenfél szurkolói alatt ültünk, elválasztva két plexivel nehogy megdobáljanak. De egyébként tökéletesen biztonságosnak tűnt, arra kértek meg minket, hogy italospalackot ne vigyünk be (piró, szúró-vágóeszköz fel sem merül), és oké hogy a családi lekvár szektorban ültünk, de bőven voltak párocskák és gyerekek is, úgy tűnik ha apuka/nagypapa focidrukker, a fiúgyermeket attól a korától hogy már nem pisil be, minden gond viszik meccsre.
Amúgy annál a kapunál ültünk, kábé az alapvonallal egyvonalban, ahova a Groningen támadott, aztán félidőben átültünk oda, ahova akkor támadott, és megkértük a mögöttünk ülő bácsikát hogy fotózzon le minket.
A vicces az volt hogy egy csapat galamb össze-vissza röpködött, és mindig megszállták a pálya egy alkalmilag üresnek tűnő pontját. Aztán ez mégsem volt vicces amikor az egyik groningeni ziccernél az egyedül kapura törő csatárnak a galambokat is kerülgetnie kellett, amitől megzavarodott, és kihagyta.

Egy a groningeni helyzetek közül - a Groningen a fehér-zöld

Az első félidőben nem sok akció volt, szerintem a játékosok is megfagytak - az edzők helyében én ilyenkor a dél-amerikaiak helyett a skandinávokat játszattam volna:) - amikor igen akkor inkább a mieink dolgozták ki, nem mondom hogy nem lett volna mit csiszolni a támadójátékon de legalább valami volt. Közben bedobtunk összesen egy teát és egy kávét, azért is otthagytunk négy eurót összessen.

Ez a tizenegyes
A rúgó játékos nem látszik, az viszont pont igen, ahogy gól lesz

A második félidő elején egy már kivédekezett akció után az egyik groningeni hátvéd állítólag belekezelt a labdába (távolról nem láttam pontosan az esetet), tizenegyes és gól, hihetetlen hogy az az utrechtiek első lövéséből gól lett.
A bíró máskor is volt hogy vitathatóan a groningeniek ellenére ítélt, hogy én mit kiabálok neki azt senki nem értette, a többségi társadalom tagjai "Homo!" jelzővel illették, nem hittem volna hogy ez Hollandiában sértés :)
Onnantól legalább megélénkült a nép, az egyébként viszonylag unalmasan bambészkodó "Groningen Fanatics" szurkolásba kezdett, és az aranylábú zöld-fehér fiúk sorba dolgozták ki a helyzeteket, de mindig hiányzott valami, leginkább a bátorság.
Aztán az utrechtiek kontráztak egyet, beadás, fejes, a groningeni kapus védett egy hatalmasat, aztán utána a szögletnél elaludt, és ebből meglett a második gól, ez már fentvan jutúbon:
http://www.youtube.com/watch?v=O42Q55S_7Us
Hihetetlen hogy a második gólt két lövésnek számolva az utrechtiek összesen négyszer lőttek kapura, abból lett két gól.

Még egy fejes, amiből szintén nem lett semmi

Onnantól ezek már csak az időt húzták, a mieink meg néha próbálkoztak de többnyire sikertelenül, vagy hasraestek a galambcsordán vagy valami baj mindig volt.
Közben jól szétfagytam, úgyhogy hazafelé be kellett ülni egy büfébe. Délután Simonnal mentem volna a hajósmúzeumba de elsírta magát hogy mennyit kell tanulnia és nem akart. Úgyhogy akkor hónom alá csaptam a fényképezőgépet és elveimet feladva (ezen a télen először pulóvert és kabátot egyszerre viselve, sőt kesztyűvel) körbejártam Herewegwijk en Helpman kerültet, elköszöntem a szép utcáktól és a házakból, némelyiket le is fotóztem, amíg bírta az aksi, gyalogoltam a befagyott csatornákon, be is szakadtam bokáig.
Közben megjött az Utópiás dolgozatom decemberi verziójának bírálata, hát jó alaposan le vagyok szidva, és ráadásul még jogosan is, és azt hittem hogy aki megírja az már csak görbülő jegyet kap, de nem, én 5*-t kaptam, ami minden szépsége ellenére bukást jelent. Az vigasztal, hogy az 5*-ból 6-t csinálni valószínűleg könnyen lehet, sőt szerintem már a múlt heti verzió is jobb annyival, és akkor belátható mennyiségű munkával el fog jutni a dolgozat a görbülő jegyig.

Egy olyan utca amiről még nem volt fotó

Este egy kicsit tanultam, aztán Simon főzött nekem vacsorát, és számolgatjuk hogy ki mikor megy el nyaralni vagy végleg és ki kivel mikor találkozik utoljára és legközelebb.
Amúgy meg megint az volt a képlet, hogy vagyunk a konyhában 5 spanyol, 2 magyar, 2 svéd, 1 szlovák és 1 német, és a spanyolok csak anyanyelven hajlandóak megszólalni, úgy viszont jó hangosan, a többi meg csak néz ki a fejéből. Luis elkezdte, hogy mindenkihez csak spanyolul szól, akkor is ha angolul kérdezték. Feljogosítva érzem magam arra, hogy hozzá magyarul szóljak.
Most még tanulok egy kicsit, aztán holnap sem halok meg az unalomtól.
Hát ilyen itt az élet.




P. S. Itt az összefoglaló, én a kamerával szemközti oldalon ültem és mindig annál a kapunál ahova a Groningen támad:
http://eredivisielive.nl/video/107603-samenvatting-fc-groningen-fc-utrecht.html
Ilyenért nem illik tizenegyest adni. Az más kérdés hogy a másik hátvédnek meg nem illett volna elszórni a labdát.

Blabla

A tervek szerint a következő napok mindegyikén lesz cikk, mint ahogy események is lesznek bőven, ahogy köszönök el mindentől és mindenkitől. Ugye az utolsó vizsga és a hazamenés közti időszakra be van tervezve, hogy mindenkivel kedves legyek, még annál is jobban, mint szoktam, mindenkivel beszélgessek, még egyszer bejárjam a város minden pontját ahol valaha megfordultam, és kipróbáljak/megnézzek olyan dolgokat amit eddig még nem.
Pénteken mit csináltam? Szerintem nagyrészt semmit. Egy kicsit tanultam, fölöslegesen begyalogoltam a könyvtárba ahol a képembe mondták hogy ezt majd csak hétfőn adják ki, mert különleges gyűjteménynek számít. Összehoztam egy találkozót egy bicikliszervízessel, aztán nem jött el, és bár a két tragacs biciklit betoltam a citybe, és meghallgatásra találtak imáim, hogy ne essenek szét út közben, de nem jött el a csávó és fél órát álltam a hidegben. Aztán lelakatoltam a két cangát csak úgy a környék előtt, ha jelentkezik a csávó akkor megkaphatja, de felőlem el is lophatják, legyen egy jó napjuk. Ja amúgy közben péntek éjjel egy másodkézi eladó ajánlott nekem egy biciklit öt euróért, átfutott az agyamon, hogy megveszem és eladom húszért de épp egy fitying sem volt nálam.
Péntek éjjel valószínűleg utoljára elmentem bulizni, és elköszöntem a mulatozóhelyektől is. Az egyik helyről kiutasítottak a security feliratú pólóm miatt. Na oda sem megyek többet. Aztán nem olyan búcsúbuli érzése lett az embernek, belemelegedtünk, aztán meg idő előtt hazajöttünk de azt is minek.
Ma hajnalban elmentem Emilissel a Groningeni Múzeumba kortárs festészetet nézni, és most az egyszer én mentem az ő agyára, és nem ő az enyémre, mert ő úgy valamennyire ért a festészethez, legalábbis nálam jelentősen jobban, én meg legfeljebb annyit hogy szép-e a képen látható nő. Úgyhogy ő próbált értelmezni, én meg cinikuskodtam. Más kérdés, hogy ő is olyanokat értelmezett, hogy jé fodrozódik a folyó vize akkor biztos valaki belefulladt, és minden képbe három öngyilkosságot látott bele.
Amikor ez megvolt rohantam a belvárosba, már sötétedett úgyhogy fotózni nem volt érdemes, a könyvtárba meg akkor mégse mentem, mert ha nem adják ki a könyvemet (hétvégén nincs kölcsönzőpult) akkor nem tudok. Úgyhogy csak a piacra mentem. Edit biztatására vettem egy ráját hogy megnézzem ehető-e. Megkérdeztem a pultost, hogy mit kell vele csinálni, úgy nézett rám mintha a kenyérről nem tudnám hogy mire való, de azért elmondta, és meg is pucolta nekem.
Aztán csakazértsem azt csináltam amit mondott, hanem kísérletezem, vajban megsütöttem, aztán öntöttem rá tejszínt meg borsot, köretnek meg rizst sok zöldséggel csak hogy az idei évben először vitamin is jusson a szervezetembe. Az eredmény egész tűrhető lett, szerintem szimpla halíze volt a rájának, vagy a bors elnyomta ami íze volt, szóval ehető volt de nem igazán különleges. De legalább occsó.
Amúgy a sütéshez a vajat - mivel azt nem láttam a bótban - a szomszéd hűtőből csórtam, és hagytam ott egy cetlit, hogy bocs csórtam, aztán azóta mind a négy ottlakót (Marta, Blanka, Emilis, Milan) megkérdeztem, és egyik se tartja sajátjának azt a polcot ami tele van ötven féle kajával, közte a vajjal. És akkor panaszkodnak, hogy nem férnek el, és elfoglalják az én hűtőmet.
Aztán ahogy kommentben írtam, szopogattam egy kis vla-t, mert ugye minden jót ki kell élvezni. Közben Elise rámcuppantotta a pletykagépezetét, sorban jöttek hozzám röhögve a fiúk hogy melyik irreveláns eseményt mivel kombinálta össze, amiből az lett hogy elmentünk sétálni és röhögni.
A többnapos hideg miatt befagytak a csatornák, mászkáltunk azokon is, néha kicsit recsegett, Milan bokáig beleplaccsant a vízbe, és akkor inkább hazajöttünk. Most meg írok nektek.
Hát ilyen itt az élet.

Ez a cikk szombat éjjel született, csak elfelejtettem kirakni.

Igen, megcsináltam

Remélem nem számít politizálásnak ha politikustól idézek azóta klasszikussá és irodalmivá lett megszólalást. Most az írja le a helyzetet, hogy igen, megcsináltam.
Tegnap már abszolút nem állt a könyv a szemem elé, főleg miután kiderült hogy a dolgozattal nem kellett volna sietni, nem volt kedvem visszamenni a vizsgára tanulni, szaporán csináltam bármi mást, nem tudom hány hónap után először lefeküdtem éjfél előtt, sőt még tizenegy előtt is, és még el is aludtam, más kérdés hogy kettőtől ötig megint felkeltem és öttől hétig aludtam másodszorra, de azért mint ritkaság, említendő az éjfél előtti alvás. Ja és nem tudom hány hónap után előbb keltem mint a nap. Talán azóta először, hogy elmentem a rendőrségre biciklit venni.
A vizsgán volt hat esszé és egy fogalommagyarázós feladat, nagyjából mindegyikre egy A4-es oldalt írtam tele, most nem akartak direkt kiszúrni a diákokkal, legalábbis nem a feladatokkal. Az nem volt egyértelmű, hogy három vagy négy óra van rá, és aztán egyszercsak szóltak hogy öt perc van hátra, amikor az utolsó esszémnek még csak a címe volt meg. Hát arra így nem lesz maxpont. Próbáltam számolni a pontjaimat, szerintem hetes lesz, pluszmínusz egy, de inkább nulla.

Tegnap ruhaszárítás közben kellett volna koncentrálni

Na hát akkor ezzel vége a vizsgázásnak. Egy hónapja mondogatom magamnak hogy január 16 a határ a vizsgaidőszakos szenvedés és a szabadság között, de sajnos ez nem így lesz. Egy papírfecnire írogattam, hogy miket kell elintézni a hátralevő napokban, és betelt a cetli, és még mindig csak kapom a feladatokat hogy bár már bennevan a jegyem a neptunban, de még nézzek utána ennek meg annak, szóval bármennyire is utálom, lesz itt még tanulás az itteni meg az otthoni órákra is.
Amúgy alakul az időjárás, ma délután háromkor mínusz ötöt mondott az egyetemi hőmérő, de még egy kis szél is... Nem baj, az elvekből nem engedünk, éjszaka nyitva marad az ablak, és nem veszünk egyszerre pulóvert és kabátot. Sapkát meg alapból nem. Majd ha hideg lesz.
Vizsga után a belvárosban kóricáltam, és összefutottam Edittel, jól megbeszéltük a világ állását, és aztán voltam a könyvtárban, a város legjobb török gyrososában amit nem lehet nem kipróbálni egyszer, a Grote Markton valami focis parasztvakítás ment, csocsó igazi emberekkel meg hasonlók, egy célbarúgó bajnokságon én is elindultam és jól beégtem. Hazafelé szereztem magamnak vonatjegyet, meg meccsbelépőket meg egy kis hideget még.
Most meg itt vagyok. És nézem a listámat hogy mi minden van még. Hát ilyen itt az élet.

Friss jegyek

Közben kaptam két ötöst otthonról, két téli szünetben összecsapott dolgozatra, meg még egyet amit könyvtárazással érdemeltem ki még az ősszel, szóval az otthoni átlagom az egy elhagyott tanegységet kivéve elég jó lesz. Meg azt tessék elképzelni, hogy ötöst kaptam olyan tárgyból is, amin nem elég hogy semmit nem csináltam, meg se jelentem, de ekvivalenciázom az utópiás órával, vagyis azóta könyörgök, hogy tisztelt tanár úr, ne írja be az ötöst, mert az itt kapott jegyet kell hazavinnem, ami valószínűleg kettes lesz, de nekem akkor is az kell.
Utópiaügyben ma voltam az egyetemen, megnézni hogy mit kommentelt a tanárnő a dolgozatra, és reménykedtem ugye hogy nem sokat, hát dolgozat nem volt sehol, valószínűleg arra számított a tanárnő hogy én írok neki személyes konzultáció ügyében, de nemtom ő meg nem írt semmit, és különben is kell nekem az a konzultáció ha úgyis csak leszid, hogy mekkora felületes szennyet adok be neki dolgozat címén. Hát hogy akkor holnapra hogy javítom ki neki az összes hibát azt nem tudom. Elolvastam egy-két dolgot amit már decemberben is el kellett volna, azokat még belefoglalom, és reménykedem, hogy ugye ha már valaki lead egy dolgozatot akkor azt nem illik megbuktatni...
Mint a szapora blogolásból is látható, a motivációm és a koncentrációm egymással vetekedve tart a nullához.
Közben azt próbálom kitalálni, hogy ha pár napon belül megszüntetem az itteni bankszámlámat, akkor hogyan fogok vonatjegyet venni a reptérig. Amit ugye csak holland bankkártyával lehet. Egyelőre nincs megoldás. És ez elkeserítő.

szeretjük a csípős kolbászt

Az elmúlt hetek étkezési szempontól egyre vidámabban teltek, mert felfedeztem, hogy árulnak igazi csípős magyar kolbászt és valami olyat ami már majdnem tejföl, és ezekkel magyaros dolgokat is össze tudtam bűvészkedni. Persze mindig csak keveset mertem venni egyszerre ugye azon tapasztalatok után, hogy rajtam kívül is szereti még valaki. Azonkívül meg jól ki volt tervezve és beosztva majdnem egy hétre előre hogy mikor mit fogok enni, hogy kijöjjön hogy szerda délután kelljen legközelebb vásárolni menni, amikor már mindennel végeztem, és akkor arra se megy már el több idő.
Ha ezt a két premisszát megtekintjük, akkor a rutinos olvasó már tudja, hogy az jön, hogy megint ellopták a kolbászt a hűtőből, és bizony nem téved. Meg egyidőben egy mirelit pizzám is eltűnt a mélyhűtőből. Meg Emilis és Simon is evett a kajámból, de ők legalább az előzetes engedélyemmel. A keserűség viszont az, hogy akkor nekem vagy el kell menni shoppingolni vagy éhes leszek.
Szerda kora hajnalban lesz a HIR-2 vizsga, kilencre kell bemenni, nem hittem el, kilencre!!! Szerintem az a legegyszerűbb ha le sem fekszem előtte. Na de csakúgy szerda az Utópiás dolgozat javított változatának leadási határideje, na mondjuk azt akkor keddig abbahagyom, hogy legyen még egy este a vizsgára. Az Utópia ügyében meg csak vártam és vártam a tanárnő levelét hogy hol vannak az eredmények, de nem jött, aztán kiderítettem, hogy nem küld külön értesítést, csak beteszi az egyetemen a postaládába. Ezt taktikusan péntek este derítettem ki, amikor már zárva van az egyetem, szóval hétfő reggel (értsd reggel 15-16 tájában) fogom olvasni a kritikáját, mielőtt kedd este leadnám neki a véglegest. Remélem hogy nem talál sok javítanivalót, de ez nem egy reális vágy.
Hát ilyen itt az élet.

költészet

Mint már annyiszor mondtam, ez egy szépirodalmi blog. És ha ez így van, akkor helyet kell adnunk olyan ifjú tehetségeknek, mint Emilis, aki kiváló irodalmi tehetségét többek között a következő verssel bizonyította:

Night in the Diaconessenhouse

Life is difficult
The situation is great
Daniel says
don't lose your faith

The king with a crown
The king with a horse
Drinking and studying
That's how he goes

The soul and the ring
Diaconessen A's king...
The Hungarian knows he is right
since he studies at all night

He knows the truth
and all the lies
He is is born for
sacrifice

But in silence he sceams
Burn, burn, with cry
Until you have
the wings to fly!

Gúten Mórgen

Az angolt gyakran hajlamos vagyok némettel keverni, és már egyébként is sokaknak németül köszönök jóreggeltet, és este is jó reggeltet köszöngetek csak poénból, de most már egyre kevésbé poén hogy amikor lemegy a nap, nekem akkor van reggel.
Továbbra sem sikerül rendes életritmusba visszaszokni, kora délután ébredek, ami azt is jelenti, hogy a napfényből legjobb esetben két-három óra jut, meg azt is hogy onnantól kezdve minden el van csúszva. És nem csak felkelni rossz érzés, mert az egyébként is az, hanem még egy rossz érzés, hogy megint eszméletlen későn keltem, és akkor ez a nap is úgy fog elmenni, mint a többi.
Tényleg mindent megpróbáltam magammal, naponta begyaloglok a könyvtárba (az elvileg 4km, az én tempómban 40 perc, és vissza ugyanannyi), nem mintha szükség lenne rá, csak hogy legyen valami testmozgás, ja és ott is direkt a negyedik emeletre megyek, hogy mindig ha kiszaladok akármiért akkor meg kelljen mászni a lépcsőket, itthon meg hidegzuhany, hideg szoba, hideg sör, de bárhogy bármi lesz reggel hat előtt képtelen vagyok elaludni. Ami azzal is együttjár, hogy ha megkockáztatok egy "korai" mondjuk hármas fekvést akkor lesz egy jó három órás ágyban forgolódás, ami abszolút elpazarolt idő, vizsgaidőszakban úgyis időmilliomos mindenki. Délelőtt meg nem ébredek fel ha Simon veri az ajtómat, vagy Milan biciklit szerel a folyosón, vagy beszélgetnek vagy akármi. És akkor másnap kezdődik minden előlről, késő kelés, kétségbeesett és változó hatékonyságú tanulás hajnalig és újabb kísérletek az elalvásra.
Rászoktam a napi kétszeri étkezésre, egy felkelés után, egy meg hajnali egykor, amikor hazaértem (éjfélkor zár a könyvtár), mielőtt az itthoni tanulásnak állnék neki. Arra is rászoktam, hogy kétnaponta este főzzek, akkor egy jó nagy adagot, és a kisebbik felét el lehet tenni másnap reggelre, és akkor kétnaponta megspórolom a főzőcske és a mosogatás idejét mégis minden nap eszem főttkaját.
Akkor már elmesélem a hűtő sztoriját is. Szóval decemberben elmentek a két afrikai, és ottmaradtunk Elise-szel ketten a négyszemélyes hűtőre. Fel is osztottuk, hogy ő megkapja Isaiah polcát, én Viateur-ét és mindenki boldog. aztán jött Simon, hogy ő sose fér el a sajátjában, és nem használtja-e ez az üres helyet, jól van megkönyörültem rajta, odaadtam neki Viateur polcát (hasonlóképpen Emilis is elkérte Elise-től Isaiah-ét, amit azért nem értek mert Emilisnek semmi kajája nem szokott lenni), amin annak rendje és módja szerint otthagyott egy nagy adag büdös retket a téli szünetre. Amikor visszajött (ti. Simon), akkor elfelejtette, hogy mi az övé, és a frissen vett cuccait berakta az én saját polcomra, és két napig hiába könyörögtem, hogy vegye ki, úgyhogy utána én dobáltam ki mindenét a konyhapultra, hogy vegye már észre magát. De akkor legalább tudtam, hogy ki a tettes. Most meg valaki más kezdett el az én saját és egyetlen pici polcomra pakolni, most türelem nélkül mindent kiraktam onnan, és mérges vagyok. Legközelebb megeszem amit oda tesznek.
Elterjedt a híre a házban hogy én mennyit tanulok, na ja mert egykor, amikor a többiek aludni mennek akkor én még mondom hogy ma még két fejezet, negyven oldal olvasás vár rám, nemtom mennyire van igazuk akik így gondolják. Mondjuk azoknál tényleg biztos szorgalmasabb vagyok akiket a könyvtárban szoktam látni és csoportosan 2-3 órára kimennek büfézni-cigizni, aztán amikor visszajönnek teszem azt egy órára akkor is végig beszélgetnek.
Közben mindenki hazajött a házba, bár Timit és Esthert még nem láttam, ugye mert csak a legvalószínűtlenebb időpontokban vagyok itthon, na de nagyjából teljes a létszám, sőt mostantól csökkenünk, Fien holnap megy el, pedig azt hittem én leszek az első kecske.
Hát ilyen itt az élet.

Amik a hírek

A jövőben senki ne sajnáljon egyedüllét miatt, mert telik a folyosó, tegnap (4-én) megjött először Simon aztán Emilis aztán Milan, ma elvileg Slavka, holnap Marta meg még páran. Még Iainnak az alattam levő angol srácnak, kéne megjönnie, és jól befűtenie, mert hetek óta hideg a padlóm.
Amúgy a kartográfia dolgozatot is befejezetem, azt nem merem mondani hogy megírtam, mert ilyen botrányos írást én dolgozat néven még nem adtam el, minden mondatából süt le hogy a szerző a sötétben tapogatózik és nemhogy MA, de semmilyen szinten nem tud írni a témáról. Igazából Groningen helytörténetéről firkáltam és még képeket is raktam bele, de így is csak négy és fél oldal lett az elvárt tíz-tizenkettő helyett. Ez van. Ha akar, buktasson meg.
Most a 16-ai History of International Relations vizsga van előttem, meg az hogy ugyanaznapra kell leadni az utópiás dolgozat kijavított változatát, amit a következő héten kapok vissza. Ez összesen elég sok tanulnivaló, de nem megoldhatatlan, és azt hiszem, nem kell majd ezer felé kapkodni, mint ahogy kellett az elmúlt hetekben.
Amúgy nagy bolondozás van, Diaconessen feeling ahogy mondják, móka és kacagás, bár igazából a többség nagyon tanul. Körbekóstolás egymás kajájából, kártyatrükkök mutogatása, a hazaérkezőknek meglepetések, ilyesmi. Emilis már egy kicsit az agyamra megy, mert ő ráér, és eddig nem vette észre hogy a többiek nem.
Lehet hogy most vissza fogok szokni a kicsit normálisabb életmódra, mert hajnali 11 körül már zajongás van a folyosón, amire felébred az ember, és akkor muszáj ha nem is korán... nem is emberi időben... de az elmúlt napoknál korábban ágyba menni. Tegnap négykor feküdtem, de hétig csak forgolódtam. Hétkor ellenőriztem, hogy Simon tényleg felkel-e, ahogy ígérte, aztán délben miatta ébredtem fel...
Hát ilyen itt az élet.

Királyság

Itt épp alattvalóim sorsáért aggódom

Nos, most már 2013 van, és idén még királyabb vagyok, mint korábban.
Páran mondják, hogy szokták figyelni, hogy az új évet mikor írják le először számokkal, hát ezt én már december 30-án megtettem, akkor csináltam a soron következő dolgozat címlapját, és arra ráírtam, tudván hogy már csak az új évben lesz kész. Aztán kész is lett tegnap est... akarom mondani ma reggel, és ez még egy bizonyíték arra hogy király vagyok, túl sok jót nem lehet róla elmondani, mert rövid és meskete az egész, de legalább megvan, és még egy tárgy kipipálva, amiből nem bukom meg otthon.

Ez a hadvezéri póz lett volna

Most meg aztán jól megkaptam, ugye az itteni vizsgáimra tényleg fel akarok készülni úgy, hogy ne legyen kérdés, hogy átmegyek-e, akkor az utolsónak hagyott kartográfia dolgozatra a ma és a holnap van. És olyan komolyak az előkészületek, hogy reggel még ezt se tudtam, miről írjak. Ma délután háromkor sikerült kikászálódni az ágyból, sprint a könyvtárba, de a különleges gyűjtemény (ahol a térképek vannak) ötkor zár, a kölcsönzőpult pedig hatkor, de volt pofájuk azt mondani, hogy öt után leadott kérelmet már csak másnap adnak ki. Na innen szép nyerni. Amúgy meg ilyenkor elvileg már tilos szemináriumra jegyet adni, a tanár jófejségén múlik, hogy engedi-e, meg azon hogy a TO-n mikor zárják le a neptunt, amit senki nem tud előre.

Elise és a tortábasütött porcelánmacska

Amúgy közben elkezdtek visszaszállingózni az emberek, aki számít azok közül Elise volt az első tegnap este, ma meg Bogival futottam össze, ja és az utcáról láttam, hogy a fölöttem levő két török szobájában is ég a villany, aztán este megjöttek a berlini spanyolok. Elise-nek segítettem kicipekedni az összes bőröndjét az autóból, aztán egyszerre vacsoráztunk, ami azzal is együtt járt, hogy kaptam abból a speckó tortából, amit csak Artois grófságan és csak újévkor esznek, és bele szokás sütni egy porcelán diznifigurát, és aki ráharap, az kap egy koronát, és ő a király.
 Erre most Elise harapott rá, egy kölyökmacska volt, de azért elkértem a koronát, és kattintgattunk pár képet egymásról. Ugye én a legszigorúbb burgundi etikett szerint feketében, de azért rövidnadrágban. És hát mégiscsak én vagyok a király.
Szerintem karácsony óta először voltam öt percnél nagyobb távolságra a háztól és talán három hete először voltam a belvárosban. De azért felismertem. Úgy tűnik ide is beütött a válság és az infláció mert a bélyeg árát 85 centről kilencvenre emelték, a kedvenc gyorskajám 1,50-ről 1,60-ra, a buszjegy 1,50-ről 2-re.
Hát ilyen itt az élet.

P. S. A metódus az volt, hogy beírom a JSTOR-ba (bölcsész internetes könyvtár), hogy Gemma Frisius, ami az első öt helyen kijön azt elolvasom, azt írok belőle egy hatodik változatot, de tök másról szólnak, és még mesketélni se tudok ez alapján. Úgyhogy most ex hasibus írok valamit Groningen helytörténetről hátha jó lesz az is.