Gargantua és Pantagrüel

Kapom itt a kritikákat, hogy írnom kéne már, jól van na, írok én, csak annyi dolog után kell futkosni, hogy azt sem tudom merre áll a fejem. Illetve annyi esemény van, hogy ez vélhetően egy igen hosszú cikk lesz.

Ugye volt a 115-ös szoba, amibe mindig beleképzeltem azt a 4-5 embert, aki itt mászkál a folyosónkon de nem tudtam máshova helyezni mentális térképemen. Aztán a hét elején beköltözött oda a Joaquín nevű spanyol srác, úgyhogy egy boldog pillanat erejéig azt hittem, hogy tökéletesen tudom, hogy a mi folyosónkon ki lakik, hol lakik, honnan jön, mit csinál.
Ezen boldog pillanatban rajzoltam is egy térképet a folyosóról és lakóiról, íme:

A probléma ott kezdődik, hogy egy nappal később összefutottam Arthurral egy földszinti szoba ajtajában, a mi szintünkön pedig már egy hete nem láttam. Most akkor mégis lent lakik? És az a nő akivel biciklizni szokott, és a földszinten lakik, és gyűrű van a kezükön, az azonos a feleségével? És ha igen, akkor mért lakott/lakik a haverjánál és mért nem az asszonynál? Váááááá
Szóval lehet hogy lesz még itt másmilyen térkép is :S
Próbálna néha egy kis nyugit az ember, legalább békés körülményeket a kinttartózkodáshoz, de nem könnyű. Az otthoni órafelvétel félsikeressége miatt is van még intéznivaló, de az ösztöndíj-pénz utalása sincs rendben. Most már itt vagyok egy hónapja, de az ösztöndíjat még elutalni sem sikerült, pedig sokszori ellenőrzés után is ugyanarról a számlaszámról és adatokról tud az egyetem, és szerető édesapám, akinek a pénze rendben megjött. A figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy az összes adminisztrációs galiba az otthoni egyetemhez kötődik, valahogy az összes más intézménnyel el lehetett intézni amit akarok.

Pepergasthuis részlet

A hercegek kertjében

És akkor ott tartunk, hogy kedd reggel megérkezett ide Gargantua és Gargantuáné. Először lapakolták az életmentő szállítmányokat. Felsorolni is sok lesz. Előszöris a reptéren hagyott, és Kingóca által összeszedett könyvek. A keresztszüleim által küldött must. Rigó rakija és törökszőttese. Vágódeszka, fakanál, hajszárító. Háromféle csípős kolbász, összesen bő két kiló. Egy kis csokika. Két üveg pálinka. Két csomag túrórudi. Egy teljes Éva-torta, tejszínhabbal. Egy nagy adag sült hús, bő zsírban. Egy tálca kőbányai sör. Utóbbi kettő talán túl is lett méretezve, kőbányaiból két-három dobozt kértem, csak hogy meg tudjam mutatni, hogy mi az. Ha jól emlékszem, kétszer kellett fordulni, mire mindezt hárman felhoztuk az autóból.
Nem időztünk itt sokat, hanem rögvest megkezdtük városnéző túránkat. Amiből nem fogok mindent leírni, mert a későbbi látógatók is nagyrészt ugyanazt látják majd. Mindenesetre azt hiszem a város hangulatával és a Pepergasthuissal már az első félórában sikerült levenni a látogatókat a lábukról. Voltunk fent a nagytemplom tornyában, megtaláltuk az egyel feljebbi szintre vezető lépcsőt, amit a múltkor egyedül nem találtam, és 70 méter magasból is megtekintettük a várost, középről, ahonnan minden látszik.

Heló

Egy halvány sejtés alapján megkerestük a Herceg-kertet, amiről igazából nekem is csak annyi tudomásom volt, hogy létezik, és hogy kábé merre. De most már ezt is tudom, és megérte, mert igen szép, gondozott, fantáziás, a hercegifjak fogócskához vagy CS-zéshez is kiválóan használhatták, a hercegkisasszonyok meg szagolgathatták a  rózsákat még szeptember végén is.
Kívülről megnéztük az egyetem épületeit és a templomokat is, előbbi nem érdekes belülről utóbbiak zárva vannak, úgyhogy felettébb sok időt töltöttünk utcahangulat-beszippantással és shoppingolással. Kedd piacnap, a néderlandikumokat is megnézettem a látogatókkal, néha még vettek is valamit, illetve egy kis holland édességre meghívtam őket, ahol aztán a boltos visszahívott.
Délután órám volt, ami után a múzeumokat néztük meg, idő hiányában kívülről, de a modern art és a zöld ezer színárnyalata így is lenyűgöző volt.

Itt épp nem szeretem a beállított képeket

Nem a legjobb fotó, de egy modernség a zöld árnyalatairól

Így mosolygok ki az ablakomon

Vitába keveredtünk, hogy étteremben vacsorázzunk-e, vagy én főzök otthon, végül abban egyeztünk meg, hogy mindkettő. Úgyhogy az első vacsoránk a palacsintahajón volt, a hazai szokástól eltérően itt a palacsinta tésztájába sütik bele a tölteléket, és szerencsésen mindhárman valami jó zsíros feltétet kértünk, aminek következtében már felállni is nehezen bírtunk.
A busz aztán megállás nélkül elment előttünk, valószínűleg integetni kellett volna neki, és akkor már gyorsabbnak tűnt hazamenni gyalog, meg is tettük, ki jobban bírta, ki nehezebben, de legalább lemozogtunk valamit a vacsorából. Itt egy rövid filmnézés, majd legalább egy desszert-sör kombóra rá tudtam venni az idősebb generációt. A megelőző napokban sokat meséltem arról Simonnak és Milannak, hogy magyar ember az édesapja egészségére koccint, úgyhogy a fiúk most is "edeszapamra" kiáltozással köszöntötték Gargantuát.
Amúgy kedden, szerdán és csütörtökön is bentvoltam az óráimon, de most így az egyéb történések miatt nem hagytak bennem mély nyomot. Az viszont igen, ahogy széttekintettem a rendelkezésre álló étel-ital hegyeken. Nézem-nézem a negyvencentis Éva-tortát meg a két pálinkát, hát ugye ezek olyan mennyiségek amiket egyedül nehezen fogyasztanék el. Úgyhogy kiment egy körüzenet 19 koliban lakó cimbihez, hogy szerda estére meg vannak hívva egy magyar vacsorára a konyhába.
A bajok ott kezdtek lenni, hogy túl sokan akartak eljönni; ugye otthon ha hívom az embereket akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga lesz, ennek alapján azzal számoltam, hogy jön 6-8-10 ember azt jóság van. De itt meg, főleg hogy ingyenkajáról van szó, sorban mindenki visszaírt, hogy jaj de jó és jön. És még a körüzeneteseken kívül is jöttek hírek, a folyosón lakóktól (ugye nem mindenkinek tudom az elektronikus elérhetőségét ezért a konyhában is hagytam egy cetlit), és azok ismerőseitől. Így pár nappal Haren után már kezdtek kellemetlen gondolataim lenni.
Amúgy azóta is a vezető hír a holland médiában hogy Harennel kapcsolatban mi van, melyik boltos hogy sír, és hogy a parlament vizsgálóbizottságot hoz össze. Valahogy az az érzésem, hogy ebben az országban száz évente egyszer csattan el egy pofon, és akkor azon nem tudják túltenni magukat.
Úgyhogy a meghirdetett vacsi előtt egy órával írtam még egy körüzenetet, hogy nekem csak két kezem van és egy főzőkészletem, akinek van több, az segítsen. Blanka és Marta adott serpenyőket, Esther, Milan és Emilis segített a csicskamunkában, úgyhogy végül időre meglettünk. Esther volt az első jelentkező, nem biztos hogy jól járt, adtam neki négy kiló krumplit azzal, hogy hámozza meg és kockázza fel.
A főfogásba belement majdnem négy kiló krumpli, kb. 750 gramm kolbász, hat hagyma, 80 gramm szalonna és alá még egy kis zsír, egy adag só és paprika, és a tervezettnél háromszor több bors. Közben aktívkodni kellett ám, mert három serpenyőben és két fazékban főztem egyszerre, és az italok-desszertek előkészítésére is figyelni kellett, na meg az első vendégek szóval tartásáról.

A fotógép látványa vegyes reakciókat váltott ki...

Emilis segít eltüntetni az alkoholt

A buliban megjelent 23 ember, nem mind evett, mert volt aki csak egy koccintásra jött, de a nagy része evett-ivott tisztességgel. Ebből 10 spanyol, 5 magyar, 2 német, 1-1 szlovák, zambiai, ruandai, litván, portugál, svéd. A főfogásból egy fél tányér maradt a végére, azt akkor megettem én, de egyébként minden elfogyott, a szőlő, a túrórudi, a torta, az a pálinka amit kihoztam, és annyi sör amennyit kihoztam, és még az a bor amit Máté hozott. Hoztam valami savanyúságot, de azt ki se bontották, most meg a nyakamra fog száradni.
Ugye csípős kolbászt használtam, és paprika (bár az a nem-csípős volt), és a bors beledőlt, úgyhogy elég erős lett, az afrikaiak és spanyolok némelyike panaszkodott, de a többség szépen megette. A pálinka nagyon tetszett nekik. Az Éva-torta annyira, hogy Blanka és Esther a receptjét is el akarták kérni; de mondtam hogy az titkos családi recept, anyáról lányára száll, valószínűleg én vagyok az első férfi aki tudja a titkot, és csak egyvalakinek fogom továbbmondani, az pedig a kedves feleségem. Lehet, hogy a valósnál kicsit színesebb lett a torta története, de nem baj.
Azt nem kötöttem a nép orrára, hogy szeptember 27 előestéje miért is olyan ünnepi alkalom, és maguktól nem jöttek rá, azóta se. Szerintem a koliból senki nem olvassa a blogom, a városban van egy Edit és egy Sándor, és akkor nézem hogyan mikor fognak visszaszivárogni a hírek, ha egyáltalán.

Ez az autópálya az Ijssel-tavon

Számontartom ám, hogy milyen nem-rokon személyek tartják számon a születésnapomat, mégpedig Csicserina, GG, Viktóriácska, Névtelen Nyuszika és Angyalszárnyú Dóri, az igazi neveket most talán nem írom ki, de ennek a halmaznak nincs metszete az engem meglátogatni szándékozók halmazával.
Közben az emelet másik konyhájában is volt egy buli, és a hírek szerint volt aki eltévedt és oda ment, aztán idővel vagy átjött hozzám, vagy maradt ott. Aztán tizenegykor elkezdett oszolni a nép, páran bementek a citybe, páran haza, valamikor aztán én is nyugóvóra tértem.
Csütörtökön a délelőtti óra után ismét találkoztunk Gargantuáékkal, és nem mondták meg, hogy hova megyünk, de délnyugatra mentünk ki a városból, ami már előre jelezte Amszterdamot és az oda vezető 200 kilométer autópályát oda-vissza. Ott a város nevezetességeinek rövid megtekintése részben gyalog részben hajón, egy múzeum és egy kocsma, aztán vissza.

Amszterdami látkép

Időhiány és sötétedés miatt rövidre kellett fogni a túrát, de elég jellegzetes kultúrája van a belvárosnak, jó sok vidám és annál kevesebb bizalomgerjesztő emberrel. És természetesen minden utca közepén van egy csatorna, állítólag száznál több a csatorna és ezernél több a híd.
Búcsúzóul még kaptam egy széket, hogy ha látogatóm van, az is le tudjon ülni, és felapplikáltuk a ruhaszárító-kötelet, és most nem ismerek a szobámra.
Reggel óta pedig péntek van, és az már hétvége.

Biciklikeresztelő

Az elmúlt napokban felmerült, hogy akár Rocinantének is hívhatnám a bringámat, talán nem kell magyarázni, miért. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, Linkus ismét visszatért, és most már végleg megnyerte a név-versenyt, nem mellékesen pedig a Linkus név is beleillik a Daniel Quijote-imidzsbe.

Keresztelő megvolt, eljegyzés hamarosan

Szóval megkértem Vhampa-Vietert, hogy működjön közre úgy is, mint lelkész, és úgy is mint keresztapa, némi teológiai vita, hogy ez most mennyire komoly, metaforikus, bálványimádó vagy szentségtörő, beleegyezett, csak nem ért rá, és valami azt súgta, hogy igazából nem lelkesedik a dologért. Úgyhogy a keresztapa és a keresztelő szerepét egyaránt magamra vállalva lementem a garázshoz, napraforgóolajjal megkentem az elülső lámpa és a váz találkozási pontját, és ezzel Linkus végleg elnyerte nevét és keresztény identitását, illetve bemutattam őt a Jóistennek.
Nemtom, a felekezetbe tartozással mi van, ha református lelkész szellemi közreműködésével kereszteltük a katolikus tag biciklijét, de tulajdonképpen a keresztény most elég, azon belül ökumenizmust hirdetek. A templomba be pedig úgyse fog jönni.
Most linkelném a Forrest Gump-ból a hajókeresztelős részt, de nem találtam meg.

A többiről lehet hogy új bejegyzést kéne írnom, mert mégsem illő, de talán egy dupla sortörés elég. Hétfőn fordult elő először, hogy biciklin ettem, és az, hogy rámdudáltak.
Az evés azért nagy szám, mert akkor egy kézzel kell kormányozni, és megoldottam, kb két percig ha nem is nyílegyenesen de veszélymenetesen elmentem bal kézzel, amíg jobbal tartottam a nyammognivalót.
A dudálást azzal sikerül kiérdemelnem, hogy egyirányú úton szembementem az autósokkal. És azért nagy szám, mert itt alapszabály, hogy biciklisre nem dudálunk. Álltam én már keresztbe kereszteződésben busz előtt, kanyarodtam abszolút szabálytalanul dupla záróvonalon át index nélkül, de eddig soha senkinek eszébe nem jutott volna dudálni. Valahogy úgy érzem, hogy a biciklisnek mindent szabad, az autós meg kérjen bocsánatot azért hogy él.

Amúgy hétfő este hazajövetel közben egy piros lámpánál megszólított egy csöves, hogy kérek-e újságot, vagy van-e pénzem. Figyelem, itt a biciklisnek árulják az újságot, nem az autósnak. Második figyelem, hogy nem csak hollandul, hanem angolul is tárgyalóképes volt az egyébként otthoniakat idézően retkes csöves (az eső ellen hullazsákot húzott magára, borzas fejét a zsák alján szakított lyukon át dugta ki). Akkor már megkérdezte hogy honnan vagyok, és örült, és hogy ő meg bulgáriai, és hogy Magyarország milyen szép. Visszapofáztam, hogy azt meg honnan tudja, mire a török-magyar testvériségről kezdett mesélni, ami nemtom hogy jön ide, mert tudtommal a bolgárok nem szeretik a törököket. Meg mi sem; mármint úgy a nép a népet, a kivételek most más kérdés :). Meg még Paul Schmitt-ről kezdett mondani valamit, amit szintén nem értettem, azért sem, mert már zöld lett, és mentem, de hogy ő is valami jót tett a bolgárokkal (talán könyvet fordított?).


A kép nem tartozik ide szorosan, de ha már a zuhanyzóba kakálásról töltöttem fel, akkor a WC mellé pisálásról is legyen. És ez valós és saját fotó, mert ez a piktogram tényleg kint van a WC ajtaján.

Gargantua megérkezett, de ennek a biciklikhez semmi köze, úgyhogy később lesz kifejtve.

A jókisfiús imidzs

Még mielőtt megint megkapnám, hogy csak bulizással töltöm az időmet, írok valamit amiből arra következtethet a nyájas olvasó, hogy a jókisfiús imidzset sem adtam fel.
ad 1. hétközben belebotlottam egy katolikus templomból a környéken, először jól megnéztem, és nem akartam elhinni, hogy ilyen van, de az egész vöröstéglából volt, így hihetőnek tűnt, és valami Salvator Maria a neve ami katolikusságot sejtet. Úgyhogy ma hajnali 11-re elmentem oda letenni összes vétkeimet. Volt valami rajzolós feladat, hogy mindenki rajzolt valamit egy papírra, amit a ministráns összeszedett és újra kiosztott és akkor mindenki örült, hogy kapott egy rajzot hittársától. Csak nekem gőzöm nem volt a feladat mibenlétéről és nemértettem, és nem rajzoltam semmit. Azzal szórakoztam, hogy számoltam, hány szót értek meg, de 10 körül meguntam. Az olvasmányt fel sem ismertem, az Onzer Vader-t igen.
Közben Timit jól megsértettem, Isszajáról, a zambiai lelkészről beszélgettünk, és hogy honnan jön a neve, és azt találtam, mondani, hogy "refkóknál Ézsaijás" amit a református Timi nem díjazott. Azóta eljátszotta, hogy nem áll velem szóba, de hát nekem van mosoda-kártyám, neki meg nincs, ami idővel újra megnyitotta a diskurzust.
ad 2. Ma megint focis nap volt. Jól felvettem összes focis cuccomat, sárga Kozelito-mez, kétszer végigvonultam a folyosón, hogy mindenki lássa nyomtatásban a vezetéknevemet, bicikli (ahogy lustul az ember úgy fog egyre közelebbi távra is biciklire ülni), teker, megérkezik és várja a többieket. Húsz perc alatt nem jött senki, akkor hazamentem. Hát vagy sokat késtek a többiek, vagy másmikor volt a gyűlés, csak nem szóltak. Most egyezkedünk a szinten lakó srácokkal, hogy filmet nézzünk, vagy biciklizzünk.

ad 3. Szombaton megkaptam a "jó" spanyolok egyikétől, hogy én vagyok Don Juan. Nem igazán értettem, hogy mire céloz, ezért rákérdeztem, azt mondja, hogy engem mindig csak lányokkal lehet látni. Muszáj volt győzködni egy jó negyed órán át, hogy én Quijote vagyok, aki legfeljebb rokona azonos előnevű Juannak. Szélmalom épp nem volt a közelben, de majd keresek egyet. A győzködés annál is szívesebben ment végbe, mert igen csinos leányzóról volt szó. A kép nem a legszorosabban ide tartozik, de legalább lovag, ja és spanyol lány rajzolta.
ad 4. Rájttem hogy mi a vezetékes internet hatalmas előnye: Tanuláskor ki lehet húzni! Azonkívül pedig igen szokatlan, hogy minden vacsorát főzés előz meg, és minden étkezést mosogatás követ. Ezt úgy is lehet értékelni, hogy nem jó ez így, és úgy is, hogy milyen ügyes leszek mire hazaérek.
ad 5. Mindig csak internacionális "Klinktonos repperek" dalait posztolom, úgyhogy most valami jó kis népnemzeti magyar reppel nevelek etikusan, hazafiasan:
http://www.youtube.com/watch?v=RhH6W86lYzA
ad 6. "Azt ajánlom maguknak, tanuljanak matematikát!"

Pici Röfi messze szalad

Ma esti bulin odalép mellém egy idegen srác, mond valamit először amiből semmit nem értek, aztán másodjára így szól: "Te vagy Görög Dániel, a Pici Röfi című blog szerzője?". Hát erre szólottam neki magyarul.
Itt tanuló diák, Sándor, és hogy reggel rákeresett a Haren Projectre és a harmadik találat volt az én előző bejegyzésem. Közös ismerősök által tökéletesen beazonosított, és elolvasott, és hogy ellopták a kolbászt, és hasonlók. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy ugye mennyire jól írok. De azért tessék értékelni, hogy milyen messzire szaladt a hírem!

Haren

Ugye vannak a standard kérdések, amit feltesznek egymásnak az itteni lakók, péntek-szombaton ez úgy hangzik, hogy will you go out tonight? szabad fordításban bulizol-e ma. Ma ezt egyszerű volt megválaszolni. Ugyanis. Mert. Figyelem! Állítólag egész világon hirdetett buli volt itt a szomszéd, Haren nevű faluban, ahova faceboook segítségével az egész világot meghívták, és tízezrével jelezték vissza az emberek, hogy jönnek. A gond az, hogy Haren Hollnadia második leggazdagabb települése, ahol nem mindenki szeretne látni félrészeg mulatozó fiatalokat százával kóricálni, és egyébként is, házibulinak volt meghirdetve az esemény és ott nem fér el az a bizonyos több tízezer ember.
Állítólag a rendőrség is külön készült kamu útjelzőtáblákkal, amivel jól kontrollálható stadionokba, vagy parkokba terelik a népet. Meg a tévék-rádiók is kijöttek a helyszínre, valamelyiket én is láttam, úgyhogy ha bemondják a hírek, hogy volt valami buli Hollandiában, akkor abban jelen voltam :)
Igazából ma is tanultam, de Milan és Marta rágták a fülem, hogy kell néha szórakozni is, és este tízre befejeztem a ma kiszabott adagot, úgyhogy mentem. Elkövettem azt a hibát, hogy Martának szóltam, hogy vele akarok menni, így belecsöppentem egy kb. tizenöt fős társaságba ahonnan három arcot ismertem, és ahol rajtam kívül mindenki spanyol volt. Néha a kedvemért lefordítottak valamit angolra, leginkább azt, hogy most merre megyünk.
Még kora este valaki feltöltött a koli facebook-csooportjába egy fotót arról, hogy a nép tömött sorokban vonul Groningenből a kb. 3 kilométerre levő Haren felé. az élőbeli tapasztalat is ez volt, Haren egyébként délre volt Groningentől, szóval nekünk aztán főleg szomszéd, és végig az autók dugóban, a gyalogosok gyakran, a biciklisek meg nem fértek el egymástól. Valószínűleg egész Groningen kivonult.
Nem tudom megbecsülni, mennyi ember lehetett ott, de sok. Nagyon sok. Azt hiszem a buli eredetileg kijelölt helyszínéig, és a tömörülés központjáig közelítőleg sem jutottunk el. Ahol kezdett sűrűsödni a nép, ott leszálltuk a drótszamarakról, és gyalog folytattuk. Akkor már vastagon állt a szemét és a törött üveg az utcákon. Hallottunk valami durrogást, amiről kiderült, hogy akkor törte be a nép a boltok kirakatait botokkal meg petárdákkal. Néha felhangzott, hogy "police, police" amire mindenki futott el, majd szépen lassan visszaszivárigtunk látótávolságba.
Nekem a 2006-os Bp-i események jutottak eszembe, meg az hogy akkor Mamával és Kingócával voltunk és meggátoltak abban, hogy bármibe is belekeveredjek, és most is asszem négy fiú volt tíznél több lányra a társaságban, úgyhogy bármibe belekeverdés eleve ki volt zárva. A legdurvább szabályszegés amit elkövettem az az volt, hogy átkerekeztem egy piroslámpán. Még amikor egy nagyon sötét arcú társaság vonult el mellettünk, akkor álltunk sorfalat a lányok elé, és ennyi.
Aztán jöttek a rohamrendőrök, egy teherautó megállt ott a kirakat-betörőket megfékezni, a maradék három meg ment tovább, és arra sem álltak meg, hogy a nép megdobálta őket kövekkel-üvegekkel. Képzelem, ha erre sem álltak meg, mi lehetett ott, ahova mentek.
Na de ezek láttán a lányok megszavazták, hogy menjünk haza, és akkor az úgy is lett. Buli lefújva.
Visszaúton pózolás a falu névtáblájával, itthon meséltem a görögöknek a sztorit, náluk teljesen megszokott, hogy minden héten verekednek a rendőrökkel, néha a rendőr az erősebb, néha a nép, és azt mondják, ha rendőrautót látnak, már fix, hogy repül a borosüveg vagy a macskakő. Alexandrosz azt mondja, hogy a legutóbbi zavargásoknak volt egy halálos áldozata, aki neki környékbelije volt, látásból ismerte.
A koliban is volt valami közepes méretű buli, finn-izlandi szervezésben, asztalon táncolás stb semmi extra. Amikor megérkeztem, rögtön Daniel, Daniel! kiáltozás fogadott, és most olvadozik a szívem, hogy milyen népszerű vagyok. A sok spanyol és Prodájdzsi-prodidzsáj között bátorkodtam felrakni egy kis reneszánsz kultúrmuzsikot ( http://www.youtube.com/watch?v=dBI6ymJmCDc&feature=relmfu ), amire mindenki abbahagyta a táncolást és elmenekült, na ez meg jól összetörte a szívem az előző olvadozás után.
Na ennyit mára, ha mondanak valamit a hírekben, légyszi tudósítsatok.

Mély tisztelet

Nos tehát, először is tiszteletteljes üdvözletemet küldöm azoknak akik napi huszonnégy órában aggódnak a testsúlyom fölött. Adatokkal nem tudok nekik szolgálni mert mérlegem nincs, de nem is érdekel, és akkor a nyájas olvasóközönséget sem kell, hogy érdekelje. És ha esetleg hazaérkezésemkor két kilóval több lennék, mint induláskor, akkor vajon mi történne? Azt hiszem sehol nem szakadna be a padló alattam. Szóval ezügybeni aggódás fölösleges, ugyanakkor kifejezetten bosszantó. Különben is, ma Sara-val kellett vacsoráznom, aki vega és én is csak salátaleveleket és ismeretlen zöld 'ségeket kaptam, abból se sokat. Megdöbbentő egyébként, hogy azzal a két-három nyamvadt zöldséggel és ötféle fűszerrel milyen sokáig képes babrálni egy főzőlapon, mire kihoz belőle valamit.
Másodszor kiváló üdvözletemet küldöm azoknak, akik itteni tartózkodásomat nyaralásként képzelik el, vagy számonkérik rajtam a tanulás hanyagolását. Vajon miből sikerült leszűrni ezen feltételezéseket, talán abból, hogy vasárnap kirándulni voltam? Nos, tegnap változó koncentrációval bár, de egész nap tanultam, amit csak étkezés és az egyetemre menés miatt szakítottam meg, és így is éjjel egykor végeztem. És ez még csak az itteni órákra készülés volt, semmi vizsga, semmi otthoni óra, semmi szakdolgozat. Csak hát sajnos a blogra nem sokat lehet arról írni, hogy tanultam, de ha gondolja az olvasóközönség, majd leírom azt is, hogyan emeltem át tekintetemet egyik oldalról a másikra, és feltöltök 15 fotót arról, ahogy egy helyben ülök könyvekkel-papírokkal a kezemben, biztos nagyon izgalmas lesz.
Nagy újdonság, hogy Hlavacska mester annyira kitartóan futkosott a tanárok és ügyintézők után, hogy végre valahára mindenhova került aláírás, ahova kellett. Már majdnem azt hitte az ember gyereke, hogy végre az adminisztrációnak, amikor jön egy email, hogy az EÜ-kártyám legszéle lemaradt a szkennelésben, és így nem fogadják el. Most épp nagyon szeretem az ügyintézőket. A másik meg az, hogy nem sikerült felvennem a reneszánszos órák mindegyikét úgyhogy a learning agreement (tanulmányi szerződés)-ből is írhatok újat, ott legalább megvan a kerete, hogy a régi is érvényes, amíg az újat le nem adom. Hlavacskának még nem mondtam meg, hogy futnia kell majd miattam még néhány kört, biztos ő is örülni fog.
Ma reggel voltam megint az irodalmas órán, egész más és tényleg beszélgetős hangulata van így, hogy kettesben vagyunk a tanárnővel, nem kell félni attól, hogy más a szavamba vág, persze azzal együtt, hogy elsunnyogni sem lehet semmilyen olvasnivalót a többiek háta mögé bújva. Utána bejártam még pár helyszínt, amit jövő héten Gargantuával akarok majd megnézetni, a nagytemplom tornyába még belépőt is vettem, ami sok, de eddig nagy hiányosság volt, hogy a város kb. egyetlen belülről megnézendő épületét eddig nem másztam meg. Utána még a bankban voltam, jaj úgy hasraesek a kedvességüktől, szerintem látják a pofámon hogy international student vagyok, és ma is kijött hozzám a váróterembe az ügyintéző, hogy mit szeretnék. Itthon meg mostam meg ilyenek.
Még jó hogy blogot írni lehet ülve is, mert állni nehezemre esne egy kicsit. Az történt, hogy az utolsó csirkemellet akartam megsütni török curryvel és rizzsel. Aztán a csirke hűtőből elővételekor kiderült, hogy nem viccből írták rá tizenhatodikát, hanem tényleg történt vele akkor valami. De visszalépni már csak módjával lehetett, mert a rizst már felraktam, és az olaj is felmelegedett már. Úgyhogy a hűtőben céltalanul tengődő nagy adag szalonnát körriztem be, és azt sütöttem meg. Ez még csak a kisebb baj lett volna, de egy hirtelen (utólag nem dicsért) ötlettől vezérelve az egész serpenyőt ráborítottam a fazéknyi rizsre, megfeledkezvén arról, hogy az nem csak szalonnazsír, hanem egy fél centi olaj is. Hát és ezt bizony meg kellett enni. Majd egy bő óra múlva visszatámolyogtam a konyhába beszélgetni, és kiderült, hogy Simon a mirelit pizzák után életében először főzésre vállalkozott, és megfőzött két zacskó spagettit. Ami egy kicsit sok lett neki. Olyan szépen kért, besegítettem két tányérral, aztán hogy a feszültséget oldjuk, még le kellett küldeni közben két-két söritalt.
Megdöbbentő amúgy, hogy a szállás-elhelyezés mennyire befolyásolja a barátságokat. Ugye augusztus közepén kaptam egy levelet, hogy Diaconessenhouse, azt se tudtam eszik-e vagy megisszák. Szerintem a lakók többsége nem ide jelentkezett, mert vannak ennél kényelmesebb és egyetemhez közelebbi házak is. Aztán eddig, és azt hiszem a jövőben is leginkább innen lesz a társaságom, azt hiszem, másoknál is így szokott lenni. Lásd kirándulás, úgy adta magát, hogy a koliból toborozzák a népet. Ötletem sincs, a szobák kiosztása mi alapján történt, de az a másik meghatározó elem a társasági élet alakulásában. Ugye van, akikkel együtt használjuk a konyhát, azon túl az emelet másik felének lakóit látom gyakran, és a második emeleten azt akinek szociális hajlandósága van és emiatt sokat tartózkodik az erkélyen. A földszint és a harmadik emelet sok ismeretlen arcot rejt. Minden nap látok olyan lakót, akit korábban még nem. A fehéreknek általában be is mutatkozom... De a harmadik emeletre még a lábamat be nem tettem. A B épületet meg egyszerűen csak sötét oldalnak (dark side) hívjuk, mert ők a ködbe vesző ellenség, akiről alig tudunk valamit. A B-ben az első emeleten voltam eddig csak, mert ott volt néha gyűlés, a földszinten meg annyit, hogy megkeressem a lépcsőt.
Aztán az itteniekkel vagy sikerül beszélgetni rendesen vagy nem. Sajnos ez azon is múlik, hogy az illető mennyire beszél angolul (a többség jól, de vannak kivételek), vagy hogy nekem mekkora az önbizalmam az idegennyelvhez, ami mindenképpen kevesebb mint az anyanyelvhez. Ma, amikor egymás mellett sütöttük a vacsorát (egyikőnk rántott fasírtot sütött, a másik göngyölt paradicsomos disznót), Vhampa-Vieter kikérdezett, hogy ismerek-e (know) híres filozófusokat, merthogy olyan filozófikusan beszélek. Mondom, személyesen nem, nagy filozófusokat ugyan ismerek (Tinkó, Kutor, Kisteleki...), de befutott hírességeket nem. Aztán elkezdett beszélgetni Kantról mert biztos miatta lettem olyan, amilyen. De Kant még magyarul is nehezemre esett, és csak annyi maradt meg belőle, amennyit a bölcsészkar levegőjével magába szív belőle az ember, aztán hogy arról még angolul értekezzek...

Fotók a kirándulásról

 Elkértem Blanka képeit a vasárnapi kirándulásról, mert az több és jobb mint az enyém, most abból válogatok. Itt épp a vezérkar tanácskozik, hogy merre kellene menni, balról Oscar, Fien, Martina, Milan.









 
 Ilyen csatornák mellett vezet az út

 
Bóóóóócííí !!

Az ebéd helyszínéül sikeresen kiválasztottuk a legszelesebb mezőt. És magunkba vagyunk roskadva mert nem érjük el a kompot brühühü.

 
Ez a "tó" "partja", kb. itt mentem be

Balról: Elise (fr), Martina (sk), Blanka (hun), Irena (srb) - itt valószínűleg azon röhögnek hogy milyen viccesen sikítozom az életemért félig a vízben.

 Sikeresen elkergettük a helyi gyerkőcöket és meghódítottuk a mászókát.

 
A mászóka teljes megszállás alatt

Ez a tónál levő kikötő-múzeum és a felszakadozó felhőzet

 
Ez pedig már a tengernél levő kikötő, érdemes megfigyelni, hogy mennyire ocsmány

 
Rigó!!

A kikötő mégy egyszer

Ez a hullámtörő amin piknikeltünk. A jobbszélen levő résznél mentem be. Szemben a végtelen tenger, azon valamivel túl pedig a sziget, aminek innen integettünk

Ez pedig a csapat. Tizenhárom a képen, a kínai srác fotóz.

Schiermonnikoog

Aki elsőre kiejti helyesen a címben szereplő szavat az kap egy puszit. Főleg hogy én sem tudom pontosan. Ez annak a szigetnek a neve ami Groningennel szemben van a tengeren.
De még mielőtt rátérnék annak részletezésére, hogy hogy jött a képbe, mesélek a koli történetéről. Phoebe volt az első aki beköltözött augusztus közepén, és teljes öt másodperccel érkezett előbb, mint Simon, az ajtóban érték utol egymást. Simon beköltözött az első emeletre, Phoebe a másodikra, és jól begyűjtötte a tavalyiak által itthagyott itókákat. Másnap megérkezett Jess(ika), és két napig úgy élt öt méterre Simontól, hogy néha hallották egymás neszezését, de soha nem látták egymást. A harmadik napon aztán találkoztak a zuhanyzóban, amikor Jessen egy törülköző volt, Simonnak meg a kezében tartott szappan volt minden cucca.

Martina, Elise

Amikor megjöttem, a Jeremy (vagy hasonló) amerikai srác engedett be az ajtón, akivel azóta nem találkoztam, aztán öt másodperc múlva találkoztam Sara-val, aki riasztotta Slavkát, és amikor a szobámban írtuk alá a szerződést, akkor már bejött hozzám Jess, Elise és Phoebe látván, hogy milyen szép szál huszárlegény érkezett.
Meg amúgy nagy szerencsém van. Eredetileg minden emeleten lenne porszívó, a két házban összesen nyolc, amiből a tavalyi diákok hetet eladtak (amiről a student managerek és maguk a diákok meglehetősen eltérő értékítélettel számoltak be), azaz egyetlen porszívó maradt kétszáz emberre, és körülbelül ugyanennyi helységre. Szerencsém azért van, mert szobat du. sikerült kinyomozom, hogy kinél van, és rátettem a kezem, majd körbeadtam a folyosón, szóval a napsugár hasraesik, ha egyszer belép a szobámba.
Az eltével pedig megint rossz volt a kommunikáció, szerintem jobb ha nem látom el tulajdonnevekkel a történetet, de sok-sok levélváltás után végül mégsem sikerült felvenni a kinézett órák egy részét, ami miatt írhatok majd még egy újabb szerződést, és kimagyarázhatom, hogy ha nyelvész helyre betolakodtam reneszánszosként, akkor mért az irodalomtudomány szakra felvett órának feleltetem meg az órámat, ja és 10 kredites itteni órákat továbbra is 3-4 kredites otthoni óráknak tudok megfeleltetni.
Ami pedig a címet illeti, jön a főtéma. Tegnap valamikor éjfél körül Blanka elkapott a folyosón, és rábeszélt hogy a holnap, azaz ma tartandó biciklis túrára menjek el én is, a végcél a Schiermonnikoog (szkiermoníkóchh?) sziget, jó társaság. Volt egy buszos és egy biciklis társaság, engem eleve a biciklisbe hívtak, de abba is mentem volna szívesebben. Akkor már megkértem, hogy reggel ébresszen, és a kilencen indulás miatt képes volt fél nyolckor ébreszteni, úgy tűnik nem tudja, hogy egy fiúnak mínusz két perc elég a felöltözéshez.

A társaság (részlet) - balszél Blanka, jobbszél Milan

Szóval tizennégyen indultunk útnak, ebből négy kínai, két magyar, két német, két szerb, egy szlovák, egy spanyol, egy francia és egy flamand-belga. Nemtom kinek a felelőssége, hogy teljesen kiváltak a társaságból a kínaiak, végig egymás közelében voltunk, de nem nagyon vegyültek az európaiakkal, én se kérdeztem meg a nevüket, ők se az enyémet, azt jól elbeszélgettek maguk közt kínaiul. Az euróapaiak viszont egész jó társaságot adtak ki, a nap elején ismeretlenekkel is már össze-vissza ölelgettük egymást nap végére. Az ötletgazda és a vezető a Finn nevű tündéri aranyos és ügyes flamand leány volt, a másodhangadó a ház angol-spanyol tolmácsa, Oscar lett.
Hát ugye itthon azt hangoztattam, hogy csak 20 kilométer a tenger; igen ám, de azt Groningen északi részétől a tenger legközelebbi pontjáig mértem, és most a város déli oldalától kellett menni a kikötőhöz, ami messzebb van, és a bicikliutak nem toronyiránt mennek, szóval a bicikliút maga kolitól kikötőig 45 kilométer volt, kisebb kitérőkkel és eltévedésekkel bizony megvolt az 50 kilométer csak oda, és akkor gondolom hasonló táv vissza.

A pampa, véletlen állat nélkül

Igazából először tettem ki a lábam a városon kívülre, úgyhogy ha már így esett, igyekeztem nyitva tartani a szememet, hogy tényleg olyan szép-e ez a vidék, mint híresztelik. Tűrhető. Úgy hírlik, hogy a Groningentől északra levő vidéket a szökőár időnként elárasztotta (Groningen óvárosa egy homokdombra épült, így megúszta ezeket), ezért az itteni farmok általában egy 10-15 méteres mesterséges buckára vannak helyezve. Aztán később gátak és csatornák lettek, szökőár nem fenyeget. A csatornák mindenhol megvannak, általában amellett megy a bicikliút. Kiépített bicikliút minden farmtól minden farmhoz szabályosan vezet, ami nagy bőség, de ezért kellett minden kétszázméternél megállnunk, hogy most merre is menjünk.
A falvak egyébként Groningenhez hasonló stílusúak. Szépen megstilizált vöröstéglás házak és sok zöld, ez így elmondva nem sok, de az összhatás olyan, hogy kedve lenne rögvest ottmaradni az embernek. Vöröstéglából különben annyi van, hogy a városban a panelház, faluban a bicikliút és a járda is abból van kirakva.
Idővel aztán kiderült, hogy nem fogunk odaérni a kikötőbe a komphoz, a következő pedig három óra múlva indul. Vagyis három óra kevés volt nekünk az odaéréshez. Főleg, miután két bicikli meghalt. Így viszonta sziget eléréséről lemondva lazábbra vettük a figurát (már aki, mert Oscar az egyik szerb lány tönkrement biciklijének gumi nélküli csupasz kerekével tette meg az utolsó kilométereket). Először a "tó"-hoz mentünk (Lauwersmeer), ami az én fogalmaim szerint tenger lenne, vagy otthon ez a fogalom ismeretlen, szóval a tengertől gátakkal elválasztott, de tengerszinten levő vizes rész, amibe belefolyik egy folyó, és nem tudom, sósság szempontjából milyen. Ott aztán mindenki berohant a szupermarketba és jól bekajált, én is megettem a szlovák lány barackos-hagymás kölesnének maradékát, meg két zsemlét a Milannal felesbe vett sonkával.

Itt látszik, milyen rusnya a tó -  de nem itt mentünk be

Hűvös volt, a tónak meg rusnya sötét habzó vize volt, úgyhogy fürödni nem akartunk, Finn és én mertünk beleállni, de éppcsak a szélébe, mert csupa csúszós szikla volt a part. Martina, a szlovák lány megígérte, hogy ha belefulladok, akkor sírni fog a temetésemen. Úgyhogy inkább a játszótérre mentünk, és a nálunk 15 évvel fiatalabbakat megszégyenítő bolondossággal szórakoztunk.
Majd továbbmentünk a kikötőhöz, aki akart az shoppingolt és étkezett, illetve busszal hazament egy kínai és egy szerb és Milan is hazaindult, de ő bringával. A többség kiment a hullámtörőre, onnan láttuk a szigetet, amit akkor nem értünk el személyesen.
Páran beleérintették a lábujjukat a tengerbe. Én félig átöltöztem, értsd alul fürdőnaci, fölül pulóver, és kísérletet tettem a tengerbe gázolásra. A part és az első két méter víz kagylóhéjas, a sünpapucs legnagyobb szükségességével, utána indul a süppedős iszap. Irodalmi nevén futóhomok, de a történtek után én valami kevésbé szép nevet keresnék neki. Combközépig tudtam beverekedni magam, de ezt úgy képzelje el a nyájas olvasó, hogy combközépig ér a víz, és sípcsontközépig a csulásiszap. Ilyenkor azért jobban meggondol az ember minden lépést, és öt perc alatt megtett öt méter után hullafáradt lábbal inkább kibotorkáltam. Amúgy hideg volt a víz, ki lehetett bírni, de azért erősen felfrissítette a lábamat.

long way home

Volt még valami? Hat után indultunk haza, itt már lehetett sejteni, hogy nem lesz ennek jó vége. Amúgy Linkus / Roterodamus egész jól működik, nem tudom, ő a jó, vagy én, mindenesetre sokkal kevesebb tekeréssel tudtam tartani a többiek tempóját. Hazafelé mindenki jól elfáradt, és ránksötétedett és haza akartunk érni, és mindenki éhes volt és szomjas volt. Legközelebb korábban indulunk és gyorsabban megyünk és akkor elérjük a kompot a szigetre. Aki meg lassú vagy nem bírja, az most megtapasztalta, hogy nem érdemes neki hosszabb cangatúrákra menni.
Közben kiderült, hogy mégis elszámoltam magam a főttkajákkal, és a három csirkemell ma lejár, úgyhogy kettőt betoltam, főzetlen állapotban 400 gramm rizzsel. Utóbbiba tettem némi vegyes-zöldséget is, de persze hőkezeléssel gondosan elöltem belőle a vitaminokat. Főzéssel együtt két óra volt a vacsora. És másfél ennek a cikknek a megírása. Ha jól vettem ki a kommentekből, négy olvasóm van, Kinga, Marci, Gargantua és Monique, akkor mindegyikőjük vegye úgy, hogy 25 percet szkájpoltunk.
Most pedig alszom.

Teli gyomor

Jajj, nagyétkű ember nehezen spórol :) Szerdán jól bevásároltam, és egyrészt hihetetlen, 50 eurót hagytam ott (na jó, 47-et mert kártya nélkül a két szememre megadták a törzsvásárlói kedvezményt). Azt hiszem, fogyasztok annyi kaját, mint máshol egy egész család. A bevásárlás olyan jól sikerült, hogy mindkét kezem tőből leszakadt mire hazaértem a zsákmánnyal, de legalább boldogít a tudat, hogy ezen a héten már csak kenyér' kell a boltba menni, sőt jó esetben a jövő hét első felében is. A másik következmény meg az, hogy nézni kell, hogy mi mikor jár le, és lehetőleg még előtte megenni őket. Meg a mélyhűtőt is megtöltöttem, úgyhogy most már nem fordulhat elő az, mint az első napokban, hogy egyféle ételből tudok választani. Amúgy meg a fűszereket kivéve elfogyott minden ehető amit otthonról hoztam, a kolbászt most nem számítom, az lehet hogy megvan még valahol, de a csoki-készletnek végére értem.
Tegnap és ma paprikás krumplit főztem, azt hiszem, először és másodszor életemben. Belement hat virsli, kb. 1,25 kg krumpli, hat paprika (ami nagyobb és ízetlenebb a hazainál), öt paradicsom (sajnos ötös a legkisebb kiszerelés), két hagyma és egy kis szalonna. Az normális, hogy a szalonna leragad, és olajat kell önteni alá? Egyébként finom lett, jó sok szaftja is lett, aminek külön örülök. A maiból adtam egy kicsit Vhampa-Vieternek, azért csak kicsit mert a fűszereket nem bírja, de megette és elkérte a receptjét, mondtam hogy nem tudom, érzésre bele kell dobálni mindent.
Ugye szoktam találgatni hogy a konyha túloldalán levő hat szobában kik laknak, és eddig is hatnál több emberről tudtam, de most még beköltözött oda egy Irene nevű spanyol és egy zambiai mackó. Martával már néha sikerült beszélni legalább két-három mondatot, Emilis viszont teljesen eltűnt a társaságból, amikor kijön a konyhába enni, akkor is csak a tányérjába néz és annyi. Állítólag Milan már beszélgetett vele egyszer.
Elise szerdán másodszor is főzött nekem, aztán jól kipletykálkodtuk magunkat, azóta pedig megint alig szól hozzám. Ja, Milan és Elise felváltva mondogatják nekem, hogy mért és mennyire nem bírják a másikat. Közben gondolkodom, hogy a bolyais lányoknak kijáró "drága gyermek" megszólítást hogy lehet lefordítani külföldire; talán úgy hogy "my sweet child".
Szerdán volt az történelmes órám szemináriuma, na arról majd a reneszánszos blogra írok, de azért örömmel látom hogy bizonyos műveltségterületen nem csak a diákokat múlom felül, hanem a tanárt is. A lényeg azonban az hogy óra után megtámadott egy őshonos holland a folyosón, hogy ugye én magyar vagyok, mert ha igen, akkor járjak el a finnugrisztika szakosok összejöveteleire. Nagyon szívesen, jé, itt vannak finnugrisztika szakosok, nahát, eddig csak az üres óráikról hallottam. Hát igen, vannak páran, de leginkább finn szakirányosok, azt mondja ő is az. És mi visz rá egy hollandot, hogy finn szakra jelentkezzék, az hogy a finnek is szőkék, vagy mi? Ááá dehogy, a zene - és közben megvillan a Nightwish-os kitűzőkkel teleaggatott táska. Na ha ez így megy, akkor az égre szerelt hangszórókból fogok Csürrentőt játszani, és akkor sok magyarszakos lesz szerte a világban. A lényeg az, hogy elkérte az emailcímemet és a facebook elérhetőségemet (Dániel Görög és koncentrálj a szemüvegre), hogy majd keres. Edit azt mondta, hogy őt is lekáderezték aztán azóta se hívják sehova. Hát remélem azért engem fognak.
Csütörtök kora reggel volt a magyaros órám, jól megbeszéltük a film összes kérdését, a végén azt mondta a tanárnő, hogy jó meglátásaim vannak, és most büszke vagyok.
Ja meg mostam is, ugye Mama nélküli élet kihívásai, következő fejezet, csak otthon valahogy jobban megy, és összehajtva jönnek ki a ruhák a processzusból itt meg egy nedves kupac volt az egész.
Gargantua kedvéért írok egy bringás kirándulásról, tegnap délután esett meg, hogy két könyv (Esőisten, Don Quijote) társaságában eltekertem a Stadsparkba, ahol legelésztem, futgolf meccseket néztem, és olvastam. Ma gyalog mentem a bankba, ehhez már kabátot kellett venni, aztán a környék előtt jutott eszembe hogy az útlevelet és az önkormányzattól kapott regisztrációt otthonhagytam, úgyhogy tettem egy jó kis egészségügyi sétát az esőben, majd hazatértem.

Kaurus

Első szörnyű történés. Írtak a tavalyi itt lakók, hogy nekik volt egy Diaconessen United FC nevű csapatuk, ami minden vasárnap játszott, és csatlakozhatnánk most is. Csatlakoztam. Ez azzal is együtt jár, hogy nem nekem kell megalapítani a csapatot. Sok ismerős nem volt az ideiek közül aki el is ment, a helyszínen ismerkedtem meg a Deniz és Mert nevű egyénekkel (vajh milyen nemzetiségűek?), akik a 219 és 319-es szobák lakói. Vasárnap amúgy elég meleg volt, és kora délután a tűző napot fociztunk, nagy iramban, sokat. Egy ideig próbáltam futni is, de közel sem tartoztam a legjobbak közé, és el is fáradtam. Emlékeztessék meg azon magasztos pillanat, midőn Pici Röfi tüdejének szétszakadt darabjait próbálja oxigén-felvételre buzdítani.

Második szörnyű történés. Próbálok adminisztálni az Eltével, és egyezkedni az ottani tanáraimmal, hogy most melyik órára miért kaphatok jegyet, és a tervezettnél kevesebb megértéssel találkozom. A tanárok többsége ragaszkodik a szabályzatokhoz, az meg elég nagy szervezési botrány, hogy az Erasmus-dokumentumaim egy része még mindig nincs aláírva. Itt említsük meg Hlavacska András nevét, aki távollétemben az ügyeimet intézi. Most pedig emlékeztessék meg azon magasztos pillanat, midőn Ikszipszilon egyetemi docens pennája végre sercegő hangot adva találkozik a papírjaim aláírás rovatával.

Harmadik szörnyű történés. Kiderült, hogy a folyosó konyhán túli oldalán a két ruandai egy szobában lakik, vagyis akkor két szoba van még ott, aminek lakóiban nem vagyok biztos. Amúgy az elmúlt napokban Vhampa-Vieter, Elise és Milan voltak, akikkel többször hosszabban beszélgettem. Vhampát sikerült néhányszor megviccelni, leginkább azokkal amiket odahaza már mindenki százszor hallott tőlem (hogy aludtál? – nem tudom, végig csukva volt a szemem), úgyhogy most már azt mondta, hogy hiányozni fogok neki, ha hazamegy, pedig odáig még négy hónap van. Amúgy vasárnap este megettem az összes spagettit és az összes szószt, az afrikaiak nem hitték el, hogy valaki ennyit el tud tüntetni, aztán egy óra múlva Milan meghívott palacsintára, egy újabb óra múlva pedig Elise és a fölöttünk lakó spanyol társaság rabolt el, hogy bemennek a városba enni, menjek én is. Mentem, de enni nem nagyon akartam, mindenesetre nem semmi, hogy hat spanyol, egy francia és egy magyar egy holland város olasz büféjében angolul beszélget (és nem mondjuk spanyolul). Most emlékeztessék meg azon magasztos pellanat, midőn Milan operaáriákat énekel „Deniel, Deniel” szöveggel, meg az ahogy az afrikaiak nevetnek, meg az ahogy a spanyolok c-nek ejtik az angol ch-t és ketcup és kitcen lesz belőle.

Negyedik szörnyű történés. Ahol sok fiatal él együtt ott idővel lesz miről pletykálni, de ha nem, akkor is. Ezt most a magam javára fordítottam, és kötöttem egy biznicet Elise-szel. Én elárulom neki azt a pletykát, ami őt annyira érdekli, ha főz nekem két vacsorát. Ami ezen a héten hétfőn és szerdán lesz esedékes. És jól kikérdez előtte, hogy mikor érek haza, és megjegyezte, hogy a paradicsom árnyékától is irtózom. A hétfő egy mauritius-i eredetű vegyes tojásos-húsos-zöldséges-rizses valami volt, a rizst odaégette, de azért meg lehetett enni, és megdicsértem. Aztán kiderült, hogy tortát is sütött a köz számára, de sikerült kireklamálni, hogy az is beleférjen az all-inclusive vacsorába. Most pedig emlékeztessék meg azon magasztos pellanat midőn hősünk lakótársnője háta mögött késsel vakargatja fel a teflonos serpenyő aljáról az utolsó falatokat.

Ötödik szörnyű történés. A B épületből egy spanyol társaság rendszeresen átjár a mi konyhánkba főzni, merthogy ez jobb. A kisebbik baj, hogy Martán kívül senkit nem ismernek, a nagyobb az, hogy rendszeresen akkor jönnek, amikor a napos már kitakarított. És jó nagy rumlit hagynak. Slavka mesélt arról, hogy amikor tavaly student manager volt a spanyolok által ellepett Winschoterdiep (vagy hasonló) nevű házban, ott miket látott. Rangsorolta, hogy mi volt az öt leggusztustalanabb dolog életében, abból az első négy ott esett meg, azokat vissza se merem mondani. Az, hogy nálunk a múlt héten egy részeg állat sormintát szart a második emeleti zuhanyzó falára, és úgyhagyta éjszakára, az csak az ötödik volt a rangsorban. Kíváncsian várom, hogy a mi spanyoljaink mit fognak alkotni. Figyelem, a konyhánkat használó B-beli spanyol társaság nem azonos a második emeleti spanyolokkal, akikkel jóba vagyunk. Most pedig emlékeztessék meg azon szörnyülködés hangja, amit a fentebbi gusztustalanságok hallatán adott ki magából az erkélyen összegyűlt tömeg.

Hatodik szörnyű történés. A ház bejárati ajtajába valaki beletörte a kulcsát, és nem lehet kinyitni, legalábbis kívülről. Este úgy jöttem be, hogy két kerítésen átmászva elértem a hátsó ajtót. Hogy a nadrágommal mi történt, azt a Mamának nem mondom meg, mert megint szomorú lesz. De a táskámban levő laptop sértetlenül megúszta a kalandot. Most pedig emlékeztessék meg azon magasztos pellanat, midőn a legjobb vászonnadrágom feneke ugrás közben a kerítés szögesdrótjához ragaszkodván reccsenő hangot hallat.

Hetedik szörnyű történés. Ma volt Magyarprszág-Hollandia meccs Budapesten. Gondoltam, beülök egy kocsmába és aki őslakos holland ott van, azokkal társulok. Hát, nagy nehezen találtam egy olyan helyet, ahol adták a meccset, két nyugdíjas fószer ücsörgött ott, leültem a barátságosabb kinézetű mellé, akiről aztán kiderült hogy ír. Egy erőmű építésén dolgozik itt, és állítása szerint húsz éve nem lakott Európában, és ötven éve járt Budapesten, és emlékszik hogy akkoriban volt egy nagyon jó focistánk, de a nevére nem emlékszik. Annyi hasznom legalább volt, hogy meghívott két sörre, és nem engedte hogy visszahívjam. De ettől még ugyanúgy kikaptunk 4-1-re. Most pedig emlékeztessék meg azon magasztos pellanat, midőn a teljesen üresen hagyott csatár lövése után megrezdül a magyar háló.

A student house

Eljött az idő, hogy felhagyjak azzal, hogy minden lépésemről egyesével beszámoljak és a fontosabb események mellett tematikus cikkek jelenjenek meg itt. A mostani cikk témája a kollégium, vagy a hogy az itteni angol tájszólásban mondják, student house, mert erről így még nem írtam.
A házról egészében nincs képem, a mosoda honlapján van egy jó: http://www.miele.nl/apps/vg/nl/miele/Miele005.nsf/LookUpPage/InloggenLocatieUK?OpenDocument&menuid=3&lang=EN
és itt vigye az egeret a Diaconessenhouse felirat fölé, kattintás nélkül a nyájas olvasó. Ugye van A és B épület, a kép a B-ről van, és én az A-ban vagyok, de eléggé ugyanúgy néznek ki.
Valaha kórház volt itt, egyesek azt mondták, hogy bizonyos klinikák még tavaly is üzemeltek. Ha jól értettem, akkor a kórház nővérszállójából lett kollégium, gondolom keveset kellett átalakítani. A többit lebontották/lebontják. A mosoda honlapján levő kép bal oldalán levő épület helyén pl. most füves semmi van; a megmaradó két épületnek az utcától távolabbi vége romokra néz.

A folyosó

Van egy földszint, és rajta három emelet, elvileg mindenhol 24 lakószoba, az épületenként 96, és van néhány kétszemélyes, és úgy kijön a kereken kétszáz lakó. Erre jut három student manager aki gondoskodik összes bajunkról és kordában tart minket, és amellett ugye egyetemi hallagtók ők is. Az enyém ugye Slavka, a másik kettő Anne és Mawdo, és nagyon praktikusan két épületre három student manager van, pont szabályosan el lehetet osztani.
 Az épületek közepén és két szélén van lépcső, és az egynegyednél és háromnegyednél vannak a konyha-fürdőszobák. Én inkább feljövök a legelső lépcsőn, és végigjövök a saját emeleten, mert a mi emeletünk másik végén lakókat jobban kedvelem a földszintieknél. Sőt, a földszinten soha semmi élet nincs, valószínűleg ülnek a szobájukban és fotoszintetizálnak. Ja, és panaszkodnak arra, hogy az ő vécéjüket használja vagy 40 ember.
Szóval van az a folyosószárny, ahol 12 ember lakik, és ugyanazt a konyha-fürdőszobát használják. Közösségi szoba sajnos nincs, a konyhát használjuk erre. Akkor még egy kísérlet, hogy felsoroljam, kik laknak itt. A mi hatosunk: Milan a német, Emilis a litván, Blanka a magyar, Marta a spanyol (és az a 3-4 vendége aki most nála lakik), Elise a francia, és Pici Röfi, a magyar. Igazából Martával és Emilisszel még nem sikerült lényegi beszélgetést folytatni. Ha nem lenne egyértelmű, Emilis férfi név.

Simon és Slavka a konyhában

A túlsó hatos kezdődik a két ruandaival, Vhampa (akinek az igazi neve Vietű vagy Vieter vagy ilyesmi de annyira lehetetlen megtanulni...), a másiknak is hasonló lehetetlen neve van, és eddig két angol szót hallottam a szájából, a hello-t, és azt hogy "lu", ami valószínűleg arra utalt, hogy jogot tanul; Timi; Simon a német, akinek valami G-s vezetékneve van, ami hasonlít a Garfunkel-re; a "medve" akit igazából Onur-nak hívnak és török-német keverék, és akkor még mindig van egy szoba... Az vagy Jess(ika), a brazil-német, vagy Jeanine a német. Azért nem lehet tudni, mert néha társasági alapon megy a főzés helyszínének kiválasztása, a vécé kiválasztása pedig ahogy a szükség hozza.
Egyébként teljesen szabályos elrendezésben vannak a szobák, párosával egymással szemben, mentálisan egész jól be lehet fogni hogy mi hol van. A mi emeletünk tőlem távolabbi (bejárathoz közelebbi) végében van a mosoda, hogy más emeleteken mi van ott azt nem tudom. A második és harmadik emeleti konyhákhoz tartozik erkély, ezekről már sokat írtam. Lejjebb nincsenek.
A folyosót gyakran szakítják meg az ajtók, aminek meg van az az előnye, hogy a szagokat el lehet zárni (csak a konyhát nem a vécétől), de az a hátránya is, hogy nyikorognak az ember után. Van két vécénk, két mosdónk és másfél zuhanyzónk, fizikálisan kettő, de az egyikben ruhát szárítanak, és az használaton kívülre került.

A kilátás az asztalomtól

A szobák 18 négyzetméteresek, ami elég úrias, nekem is van itt néhány négyzetméter amit tulajdonképpen semmire nem használok. A bútorzat csekély, egy ágy, egy asztal kislámpával, egy szék, egy kuka, egy akasztós szekrény és néhány polc. A többiek szerint nekem több polcom van, de szerintem jó is, mert különben a földön tárolnám a cuccaimat.
A falak közül három van falból, egy pedig üvegből. Akik a másik épület felé néznek azoknak minden mozdulatát látja a túlsó épület 50 embere. Persze van függöny, de akkor is. Állítólag azért, mert a hollandok nem szoktak kukkolni, de azért ez így szokatlan. Annak ellenére, hogy ennyi az ablak, két kis részt lehet bukóra kinyitni, azt egész nap nyitva tartom, csak sötétedés és lefekvés között nem, a nyuszikák miatt. A konyhai ablakok egyáltalán nem nyithatók, ott ventilátor van, meg persze a tűzjelző ami becsipog ha nem ventilálsz főzésnél. Olyan büszke voltam, pár napja miattam is bekapcsolt a tűzjelző, és senki meg se moccant rá :).

Az ágyam

Amúgy a szobában alapvetően minden fehér, engem kevéssé zavar, mert a szétdobált cuccaim biztosítanak színeket, a lányok némelyik jól kidekorálta a szobáját. A falra nem raktam semmit, a Kingóca által készített maci a polcról figyel, és ő tartja Rigó képeslapját, a Mátétól kapott szobrocska a polc merevítőjébe kapaszkodik, más dísztárgyam asszem nincs.