Mély tisztelet

Nos tehát, először is tiszteletteljes üdvözletemet küldöm azoknak akik napi huszonnégy órában aggódnak a testsúlyom fölött. Adatokkal nem tudok nekik szolgálni mert mérlegem nincs, de nem is érdekel, és akkor a nyájas olvasóközönséget sem kell, hogy érdekelje. És ha esetleg hazaérkezésemkor két kilóval több lennék, mint induláskor, akkor vajon mi történne? Azt hiszem sehol nem szakadna be a padló alattam. Szóval ezügybeni aggódás fölösleges, ugyanakkor kifejezetten bosszantó. Különben is, ma Sara-val kellett vacsoráznom, aki vega és én is csak salátaleveleket és ismeretlen zöld 'ségeket kaptam, abból se sokat. Megdöbbentő egyébként, hogy azzal a két-három nyamvadt zöldséggel és ötféle fűszerrel milyen sokáig képes babrálni egy főzőlapon, mire kihoz belőle valamit.
Másodszor kiváló üdvözletemet küldöm azoknak, akik itteni tartózkodásomat nyaralásként képzelik el, vagy számonkérik rajtam a tanulás hanyagolását. Vajon miből sikerült leszűrni ezen feltételezéseket, talán abból, hogy vasárnap kirándulni voltam? Nos, tegnap változó koncentrációval bár, de egész nap tanultam, amit csak étkezés és az egyetemre menés miatt szakítottam meg, és így is éjjel egykor végeztem. És ez még csak az itteni órákra készülés volt, semmi vizsga, semmi otthoni óra, semmi szakdolgozat. Csak hát sajnos a blogra nem sokat lehet arról írni, hogy tanultam, de ha gondolja az olvasóközönség, majd leírom azt is, hogyan emeltem át tekintetemet egyik oldalról a másikra, és feltöltök 15 fotót arról, ahogy egy helyben ülök könyvekkel-papírokkal a kezemben, biztos nagyon izgalmas lesz.
Nagy újdonság, hogy Hlavacska mester annyira kitartóan futkosott a tanárok és ügyintézők után, hogy végre valahára mindenhova került aláírás, ahova kellett. Már majdnem azt hitte az ember gyereke, hogy végre az adminisztrációnak, amikor jön egy email, hogy az EÜ-kártyám legszéle lemaradt a szkennelésben, és így nem fogadják el. Most épp nagyon szeretem az ügyintézőket. A másik meg az, hogy nem sikerült felvennem a reneszánszos órák mindegyikét úgyhogy a learning agreement (tanulmányi szerződés)-ből is írhatok újat, ott legalább megvan a kerete, hogy a régi is érvényes, amíg az újat le nem adom. Hlavacskának még nem mondtam meg, hogy futnia kell majd miattam még néhány kört, biztos ő is örülni fog.
Ma reggel voltam megint az irodalmas órán, egész más és tényleg beszélgetős hangulata van így, hogy kettesben vagyunk a tanárnővel, nem kell félni attól, hogy más a szavamba vág, persze azzal együtt, hogy elsunnyogni sem lehet semmilyen olvasnivalót a többiek háta mögé bújva. Utána bejártam még pár helyszínt, amit jövő héten Gargantuával akarok majd megnézetni, a nagytemplom tornyába még belépőt is vettem, ami sok, de eddig nagy hiányosság volt, hogy a város kb. egyetlen belülről megnézendő épületét eddig nem másztam meg. Utána még a bankban voltam, jaj úgy hasraesek a kedvességüktől, szerintem látják a pofámon hogy international student vagyok, és ma is kijött hozzám a váróterembe az ügyintéző, hogy mit szeretnék. Itthon meg mostam meg ilyenek.
Még jó hogy blogot írni lehet ülve is, mert állni nehezemre esne egy kicsit. Az történt, hogy az utolsó csirkemellet akartam megsütni török curryvel és rizzsel. Aztán a csirke hűtőből elővételekor kiderült, hogy nem viccből írták rá tizenhatodikát, hanem tényleg történt vele akkor valami. De visszalépni már csak módjával lehetett, mert a rizst már felraktam, és az olaj is felmelegedett már. Úgyhogy a hűtőben céltalanul tengődő nagy adag szalonnát körriztem be, és azt sütöttem meg. Ez még csak a kisebb baj lett volna, de egy hirtelen (utólag nem dicsért) ötlettől vezérelve az egész serpenyőt ráborítottam a fazéknyi rizsre, megfeledkezvén arról, hogy az nem csak szalonnazsír, hanem egy fél centi olaj is. Hát és ezt bizony meg kellett enni. Majd egy bő óra múlva visszatámolyogtam a konyhába beszélgetni, és kiderült, hogy Simon a mirelit pizzák után életében először főzésre vállalkozott, és megfőzött két zacskó spagettit. Ami egy kicsit sok lett neki. Olyan szépen kért, besegítettem két tányérral, aztán hogy a feszültséget oldjuk, még le kellett küldeni közben két-két söritalt.
Megdöbbentő amúgy, hogy a szállás-elhelyezés mennyire befolyásolja a barátságokat. Ugye augusztus közepén kaptam egy levelet, hogy Diaconessenhouse, azt se tudtam eszik-e vagy megisszák. Szerintem a lakók többsége nem ide jelentkezett, mert vannak ennél kényelmesebb és egyetemhez közelebbi házak is. Aztán eddig, és azt hiszem a jövőben is leginkább innen lesz a társaságom, azt hiszem, másoknál is így szokott lenni. Lásd kirándulás, úgy adta magát, hogy a koliból toborozzák a népet. Ötletem sincs, a szobák kiosztása mi alapján történt, de az a másik meghatározó elem a társasági élet alakulásában. Ugye van, akikkel együtt használjuk a konyhát, azon túl az emelet másik felének lakóit látom gyakran, és a második emeleten azt akinek szociális hajlandósága van és emiatt sokat tartózkodik az erkélyen. A földszint és a harmadik emelet sok ismeretlen arcot rejt. Minden nap látok olyan lakót, akit korábban még nem. A fehéreknek általában be is mutatkozom... De a harmadik emeletre még a lábamat be nem tettem. A B épületet meg egyszerűen csak sötét oldalnak (dark side) hívjuk, mert ők a ködbe vesző ellenség, akiről alig tudunk valamit. A B-ben az első emeleten voltam eddig csak, mert ott volt néha gyűlés, a földszinten meg annyit, hogy megkeressem a lépcsőt.
Aztán az itteniekkel vagy sikerül beszélgetni rendesen vagy nem. Sajnos ez azon is múlik, hogy az illető mennyire beszél angolul (a többség jól, de vannak kivételek), vagy hogy nekem mekkora az önbizalmam az idegennyelvhez, ami mindenképpen kevesebb mint az anyanyelvhez. Ma, amikor egymás mellett sütöttük a vacsorát (egyikőnk rántott fasírtot sütött, a másik göngyölt paradicsomos disznót), Vhampa-Vieter kikérdezett, hogy ismerek-e (know) híres filozófusokat, merthogy olyan filozófikusan beszélek. Mondom, személyesen nem, nagy filozófusokat ugyan ismerek (Tinkó, Kutor, Kisteleki...), de befutott hírességeket nem. Aztán elkezdett beszélgetni Kantról mert biztos miatta lettem olyan, amilyen. De Kant még magyarul is nehezemre esett, és csak annyi maradt meg belőle, amennyit a bölcsészkar levegőjével magába szív belőle az ember, aztán hogy arról még angolul értekezzek...