Gúten Mórgen

Az angolt gyakran hajlamos vagyok némettel keverni, és már egyébként is sokaknak németül köszönök jóreggeltet, és este is jó reggeltet köszöngetek csak poénból, de most már egyre kevésbé poén hogy amikor lemegy a nap, nekem akkor van reggel.
Továbbra sem sikerül rendes életritmusba visszaszokni, kora délután ébredek, ami azt is jelenti, hogy a napfényből legjobb esetben két-három óra jut, meg azt is hogy onnantól kezdve minden el van csúszva. És nem csak felkelni rossz érzés, mert az egyébként is az, hanem még egy rossz érzés, hogy megint eszméletlen későn keltem, és akkor ez a nap is úgy fog elmenni, mint a többi.
Tényleg mindent megpróbáltam magammal, naponta begyaloglok a könyvtárba (az elvileg 4km, az én tempómban 40 perc, és vissza ugyanannyi), nem mintha szükség lenne rá, csak hogy legyen valami testmozgás, ja és ott is direkt a negyedik emeletre megyek, hogy mindig ha kiszaladok akármiért akkor meg kelljen mászni a lépcsőket, itthon meg hidegzuhany, hideg szoba, hideg sör, de bárhogy bármi lesz reggel hat előtt képtelen vagyok elaludni. Ami azzal is együttjár, hogy ha megkockáztatok egy "korai" mondjuk hármas fekvést akkor lesz egy jó három órás ágyban forgolódás, ami abszolút elpazarolt idő, vizsgaidőszakban úgyis időmilliomos mindenki. Délelőtt meg nem ébredek fel ha Simon veri az ajtómat, vagy Milan biciklit szerel a folyosón, vagy beszélgetnek vagy akármi. És akkor másnap kezdődik minden előlről, késő kelés, kétségbeesett és változó hatékonyságú tanulás hajnalig és újabb kísérletek az elalvásra.
Rászoktam a napi kétszeri étkezésre, egy felkelés után, egy meg hajnali egykor, amikor hazaértem (éjfélkor zár a könyvtár), mielőtt az itthoni tanulásnak állnék neki. Arra is rászoktam, hogy kétnaponta este főzzek, akkor egy jó nagy adagot, és a kisebbik felét el lehet tenni másnap reggelre, és akkor kétnaponta megspórolom a főzőcske és a mosogatás idejét mégis minden nap eszem főttkaját.
Akkor már elmesélem a hűtő sztoriját is. Szóval decemberben elmentek a két afrikai, és ottmaradtunk Elise-szel ketten a négyszemélyes hűtőre. Fel is osztottuk, hogy ő megkapja Isaiah polcát, én Viateur-ét és mindenki boldog. aztán jött Simon, hogy ő sose fér el a sajátjában, és nem használtja-e ez az üres helyet, jól van megkönyörültem rajta, odaadtam neki Viateur polcát (hasonlóképpen Emilis is elkérte Elise-től Isaiah-ét, amit azért nem értek mert Emilisnek semmi kajája nem szokott lenni), amin annak rendje és módja szerint otthagyott egy nagy adag büdös retket a téli szünetre. Amikor visszajött (ti. Simon), akkor elfelejtette, hogy mi az övé, és a frissen vett cuccait berakta az én saját polcomra, és két napig hiába könyörögtem, hogy vegye ki, úgyhogy utána én dobáltam ki mindenét a konyhapultra, hogy vegye már észre magát. De akkor legalább tudtam, hogy ki a tettes. Most meg valaki más kezdett el az én saját és egyetlen pici polcomra pakolni, most türelem nélkül mindent kiraktam onnan, és mérges vagyok. Legközelebb megeszem amit oda tesznek.
Elterjedt a híre a házban hogy én mennyit tanulok, na ja mert egykor, amikor a többiek aludni mennek akkor én még mondom hogy ma még két fejezet, negyven oldal olvasás vár rám, nemtom mennyire van igazuk akik így gondolják. Mondjuk azoknál tényleg biztos szorgalmasabb vagyok akiket a könyvtárban szoktam látni és csoportosan 2-3 órára kimennek büfézni-cigizni, aztán amikor visszajönnek teszem azt egy órára akkor is végig beszélgetnek.
Közben mindenki hazajött a házba, bár Timit és Esthert még nem láttam, ugye mert csak a legvalószínűtlenebb időpontokban vagyok itthon, na de nagyjából teljes a létszám, sőt mostantól csökkenünk, Fien holnap megy el, pedig azt hittem én leszek az első kecske.
Hát ilyen itt az élet.